Ti elvárnátok, hogy a gyermekeid támogassanak, akiket árván neveltél fel, ráadásul sújós rokkant vagy?

Ha ilyenek, valamit nagyon elrontottál a nevelésükben...

Azzal viszont egyetértek, hogy nem ezt érdemled...

Én nem vagyok orvos, de abban lehet valami igazság, mivel nekem pl-ul egy fogorvos, hasonló perpatvarokról beszélgetve, csak annyit mondott:A GÉNEK-A GÉNEK, de ezt sokszor elismételve.

A szülőt(ket) nem lehet mindig hibáztatni, sőt le a kalappal előtte, mert ahogy érzem én, alapul véve jó gyerekeket nevelt.

És erről jut eszemben, amikor egy ismerősöm kutyájának szokok vinni finom eledelt, semmi baj nincs vele. Mindig barátságos előtte, utána is.

De amikor eszik, akkor, morog rám, igaz ha kézzel nyúlok felé nem bánt, nem harapja meg a kezem, de ha valami tárggyal el akarom piszkálni előle viccből, akkor nagyon mérges. Amúgy békés állat! HIÁBA, IGAZA VAN, AZ ORVOSNAK, A GÉNEK!

Nem. Az elvárások mindig csak a csalódások forrásai.

Tudnám, hogy mindig szeretettel és törődéssel fordultam feléjük, hogy adtam, amikor csak lehetett, gondoztam őket, jó szülőjük voltam és jól neveltem őket - a képességeim és a lehetőségei szerint a legjobban.

Tudnám, hogy nincs közöttük született pszichopata, akin semmi jó nem fog.

Ezek után bíznék abban, hogy a szeretetem és a törődésem nem hullott meddő talajba és ÖRÜLNÉK annak, ha visszatalálnának néha-néha hozzám; megköszönném azt, amit adnak és hálás volnék azért, ha a valahai törődésem nyomán azt látnám és tapasztalnám, hogy ők maguk önként adnak, szívesen, és örömmel, mert érzik, hogy jó adni és tudják, hogy szükségem van rá, még ha nem is igen panaszkodom.

Ezzel szemben soha, sehol és semmikor nem várnék el tőlük semmit, soha nem emlegetném azt, hogy "bezzeg" mit kaptak tőlem és most milyen hálátlanok, nem nyafognék, nem csinálnék cirkuszt, nem manipulálnám őket, hogy adjanak, és nem keltenék bennük bűntudatot, hogy mit kéne nekik - szerintem - tenniük értem.

Akit szeretettek, az szeret. Ilyen egyszerű. :)

Az emberi kapcsolatokra jellemző, hogy ha túlzottan eltolódnak a szerepek és az egyik fél bebetonozza magát a "mindig adok, soha nem várok el semmit", míg a másik meg bekerül a "mindig kérhetek, soha nem várnak el tőlem semmit", akkor onnan már nehéz átbillenteni a mérleget.

Ahogy testvéreknél is elő szokott fordulni, hogy a követelőző többet kap, mint a csendesen magában pityergő.

Nekem úgy tűnik, hogy arra lettek kondicionálva a gyerekek, hogy nekik mindent el kell fogadniuk, de adniuk nem. Valószínűleg most nem is értik a helyzetet, hiszen 30 évig nem ez volt a felállás.

Viszont a kérdezőt nem értem. Mi a célja a kérdéssel? Világgá kürtölni, hogy milyen rossz neki és megöngyilkolássza magát? Ha nem a megoldást keresi, akkor mi értelme a kérdésnek?

Egyébként anyámnak volt egy hasonló húzása, bár az egy epizód volt csak. Szülők erőltették a diplomát, szerencsére anyagilag is jól állnak, én meg egyke vagyok.

Második évben megcsúsztam a vizsgákkal. Éreztem, hogy egyszerűen nem tudom becsülni a "csak tanulni kell" élethelyzetet, el akartam menni dolgozni egy évre legalább, hogy legyen összehasonlítás alapom. Anyám magából kikelve mondta, hogy eszembe ne jusson, ők tudják fizetni a főiskolát, nem mehetek dolgozni, az anyagiakat ők megoldják.

Majd egy évvel később (anyagi helyzetük nem változott közben) megkaptam, hogy a rám fordított kiadások miatt ők nem utazgathatnak szerte a világban, pedig mennyire szeretne... Teszem hozzá, hogy lett volna rá keret, tehát hiszti volt, főleg azok után, hogy ők akadályozták, hogy munkába álljanak.

Amikor felajánlottam, hogy jó, akkor MOST megyek el dolgozni, halasztok egy évet, aztán saját magamnak finanszírozom, megint jött a régi lemez, hogy nem, ők tudják, én csak maradjak a seggemen és tanuljak.