Szerintetek belevágjak? Úgy érzem változásra van szükségem, de félek megtenni.

A problémám elég hosszú, de megpróbálom minél érthetőbben és röviden leírni.

Tehát: tavaly leérettségiztem, de különböző okok miatt nem felvételiztem, pedig elég régóta (5 éves korom óta) tudom, hogy orvos akarok lenni. Csak és kizárólag orvos, semmi más. Szüleimről azt kell tudni, hogy elég nagy elvárásaik vannak velem szemben, főleg apám ilyen. Mindig is úgy neveltek, hogy legyen diplomám ráadásul minél nívósabb. Ők maguk is orvosnak szántak a kezdetektől, de igazából, ha mérnök lennék se lennének csalódottak, a lényeg tényleg az, hogy minél magasabban legyek a társadalmi ranglétrán. Ezért egész kicsi korom óta nagy nyomás alatt vagyok. Folyton a testvéreimhez hasonlítgatnak, nővéremhez, aki jogász, bátyámhoz, aki közgazdász. Mindig érzékeltették velem, hogy egy senki vagyok, egy nulla, egy taknyos. Emlékszem, mikor vezetni tanultam, akkor is apum türelmetlen volt és értetlen velem, mikor szerinte elegendő órát vettem elküldött vizsgázni (az oktató ellenezte, de én is tudtam, hogy még kéne néhány) és persze nem sikerült. Akkor kijelentette, hogy ezt ne is folytassam tovább, mert értelmetlen, béna vagyok (a saját pénzemből végül is folytattam és idestova 1 éve van jogsim). Na most idén felvételiztem. Az apám minden áldott nap szóba hozta az orvosit. Valahogy mindig elmondta, hogy vegyenek fel, mert milyen dolog, ha az ember nem végez el egy felsőoktatási intézményt, meg kerüljek be, meg több évet ne halasszak, mert vegyenek csak fel és ő amúgy is tudja, hogy fel fognak venni stb stb. A lényeg, hogy most is nagy nyomás nehezedett rám hála neki, meg annak, hogy nem tudja mikor kell befogni (elnézést, csak az ő szavaival éltem). A felvételimet elcsesztem, idén már biztos, hogy nem megyek orvosira. Nem azért, mert nem tanultam, egyszerűen csak leblokkoltam, meg ugye a nyomás, a félelem, hogy a fater meg annak szülei majd mit szólnak (nagymamám meg van győződve róla, hogy mint műtősnő ő már orvosi kategóriába tartozik és, hogy milyen dolog, hogy én még nem vagyok az, de különben is milyen könnyű az orvosit elvégezni...).

A lényeg a lényeg: jövőre mindenképp megpróbálnám újra, azonban képtelen vagyok itthon lenni egy olyan családdal, ahol egész nap csak az elvárásokat hallgatom, meg hogy milyen béna vagyok, meg hogy adjam fel, mert ha elsőre nem ment akkor másodszorra sem fog stb. És ezért úgy döntöttem, hogy jó lenne külföldre menni au pairkedni. Egy-két éve már játszok ezzel a gondolattal, de most komolyan foglalkoztat a dolog. Úgy is lenne egy szabad évem én viszont nem akarok apámmal egy háztartásban élni. De félek is. Nem is tudom mitől. Itt hagyni mindent, meg tök egyedül lenni egy idegen országban minden nélkül. Pedig tudom, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

Mit javasoltok mi legyen? Jelenleg 2 munkám van, angolt tanítok és pénztárazom (nem Tescoban). Utóbbi augusztus végéig tart, és elég pénzt félre tudnék tenni a kiutazásra meg az egyebekre. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Bármilyen tanácsnak, tippnek örülök!