Az anyám! Nem bírom! Kérhetek tanácsot?

Valójában szégyenlem, hogy ilyen. Azt sem érdemli meg, hogy anyának nevezzeem.

A gyermekkorom maga volt a pokol, de amit most művel az sem semmi... nem igazán emlékszem milyen volt, amikor kicsi voltam. pár emlékem van. az egyik az, hogy a hajamnál fogva végigráncigált az udvarban (nem tudom hány éves lehettem 6-10 között talán), mert az öcsém kiesett a homokozóból.

Mindegy most 16 vagyok. Napi szintű a veszekedés. Persze miattam. Mert én: egy lusta, tohonya dög vagyok, hálátlan, követelőző, patkány, k**va, mocskos ribanc... és még sok egyéb!

Bevagyok skatujázva általa: eszek, iszok, facebook-ozom, meg vetem a p*csámat egész nap.

Nem tudom miért, de egy jó ideje, pár éve ez már elkezdett érdekelni, pontosabban fájni. Valamiért nem tudom azt megcsinálni, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. nem az az érzékeny típus vagyok, de egyre rosszabbul esik, amiket tesz és mondd. tudom, hogy nem kéne vele törődnöm, de nem megy.

Van három tesóm és szerintem én vagyok a kis feketebárány. valahogy a dolgok mindig visszavezethetők hozzám.

Anyám hanyagságànak köszönhetően, most már életem végéig szemüveges maradok. mikor kicsi voltam, nem vitt el a szemészetre huzamosabb ideig, aztán mikor elég nagy lettem egyedül eljártam. most már talán nem is kéne emlegetni?!? nem tudom.

volt/van egy dolog, ami a mai napig nagyon rosszul esik. lehet hogy egy 16 éves lànytól ez gyerekes, de rosszul esik, nagyon... a bátyámról van egy egész album fotó baba korából, az öcsémről és a húgomról is van sok kép, de rólam egy vagy 2!! és ez nagyon, de nagyon fáj.

a folytonos ugráltatás, mindenki kritizálása, meg hogy csak neki lehet igaza, véleménye, ha beszél, akkor más fogja be, ha valaki nem csinálja azt, amit ő parancsba adott, akkor egész héten csapkod, sóhajtozik és érzékelteti, hogy mérges. mindig mondja, hogy neki ilyen idősen dolgoznia kellett. nem fogja fel, hogy más világ van. mindent úgy kell csinálni, hogy nehogy ideges, mert akkor tombol. jön a nyár és folyton azt emlegeti, hogy már fél előre, mert nem fogunk semmit sem csinálni. mite felkelünk ő 5x elfárad. még hétvégén is baja van azzal, ha tovább alszunk. össze-vissza szid, amikor nem vagyunk otthon. egy picike dologból csinál egy hatalmasat. és ha kicsit jobban kimutatom, hogy ez fáj, akkor ő úgy érzi, hogy megnyerte a vitát és boldog, a tesóim pedig azt mondják, hogy csak sajnáltatom magam. ebven a pillanatban is drámázik. már nagyon elegem van. az idegbetegosztályon kéne kezeltetnie magát.

neki az anyák napja csak nyűg, a szülinap oedog majd elmúlik, bocsánatot nem tud kérni, és valamire megkérni sem, nàla a légyszíves és a kérlek szavakat ki kell érdemelni. (mit jelent az, ha valaki vita közben földreköp? ez is volt)

tudni kell rólam, hogy domináns, határozott, céltudatos lány vagyok, aki nem mutatja ki, hogy mit érez. senkiben nem bízok meg, és nem beszélek az érzéseimről. mégis megfordult a fejemben az , hogy mi lenne, ha én most meghalnêk, de mivel apukám a mindenem, ezért nem hagyom ezzel a nővel. nem vagyok elmebeteg, csak elkeseredett. nyáron mihez kezdjek? hogyan bírjam ki? van valakinek valami jó tanácsa? nagyon megköszönném.

igazából, amit leírtam az csak egy töredéke a valóságnak. nem vagyok szent, de azért olyan sem, aki mindig vitatéma lenne.

sokszor néz anyám latin-amerikai szappanoperàt, és én meg abban reménykedem, hogy talán látja, hogy milyen egy igazi anya és talán változik, de... és igazán sírni volna kedvem, de nem adom meg neki ezt az örömöt! megjósolta, hogy belőlem nem lesz semmi, hát olyan ... ami ő biztos nem. de már meg is átkozott. abban a hitben él, hogy én majd ha ledz gyerekem, majd ráhagyom hetekre, hogy élvezzem az életet meg a férjemet. nem látja a valóságot, az unokáit még képen sem láthatja majd...

ez hát a helyzet!! hiányzik az anya az életemből!

mit gondoltok? tanácsotok lenne?