Baj hogy nem szeretem kimutatni az érzéseimet?

úgy tudunk jól együtt működni, ha látjuk a másik reakcióját.

Az, hogy a temetésen nem sírtál, más kategória, és egyáltalán nem baj. Nem bunkóság. Bunkóság az, hogy valamilyen elvárt viselkedési normát ismerünk és nem követünk, vagy nem is ismerjük.

A sírás nem lehet elvárt norma, szerintem mindenkinek a magánügye.

A barátnőddel ne légy szeretetlen. Ahhoz, hogy ő is biztosnak érezze a helyét, ismernie kell a te hozzáállásodat is.

Van, amikor nem bizonygatják a párok,hogy mennyire szeretik egymást, és 1000 %-ig tudják, szavak nélkül a tettekből, de nem mindig ilyen egyértelmű a helyzet. Főleg kezdődő kapcsolatban.

Szóval ne várdd el, hogy a másik kitalálja, hogy mi bajod van...

Nem vagy köcsög, van akinek ilyen az érzelmi világa, nem olyan hívalkodó. Én, aki mexikói szappanoperákon nőttem fel, kicsit többet várok:D

Mindig azt vallottam, hogy a haláleseteket, főleg, ha közeli, muszaj meggyászolni, különben évekig eltart a feldolgozása, ami amúgy is nehéz. De az, hogy ki hogyan éli meg a fájdalmat, egyáltalán nem a síráson múlik. Valószínűleg neked is elég szar, hogy apud meghalt, de valamilyen módon te is gyászolod. Mindössze annyit jelent a környezeted viselkedése, hogy összezavarja őket a nem egyértelmű érzelemkifejezés. Általában megzavar minden embert, ha nem tudja felmérni a másik reakcióit.

Örülhetsz, hogy találtál olyan lányt, aki nem ezért szeret és elfogadja a dolgaid, azért az átlagnál igenis nagyobb az érzelmek kifelé mutatásának igénye.

Bajnak nem baj,de legalább Hozzád legközelebb álló személy felé(barátnőd)tanácsos volna kimutatni.Minél zárkózottabb vagy érzelmileg,annál több embert veszítesz el magad körül ugyanis.

A temetésen való sírásról pedig az a véleményem nekem is,hogy mindenkinek magánügye,tud-e sírni,vagy sem.A fájdalom megélése nyilván nem asíráson múlik,könnyek nélkül is végbemehet.

EGYáltalán nem vagy sem bunkó, sem köcsög. Jellemző a fiúkra, hogy nem mutatják ki nyíltan az érzelmeiket. Az, hogy apád temetésén nem sírtál, az valószínűleg azért volt így, mert az agyad ezzel védekezett. Nekem is meghalt vagy 10 éve az apám. A temetése után váratlanul abbamaradt a sírásom és úgy éreztem, túl vagyok a fájdalmon, ő meg jó helyen van és nem szenved többet.

Nő létemre én se sírok sokat. Még a szomorú filmeken se sírom el magam. Még én se tudom kimutatni az érzelmeimet. Talán csak önvédelemből teszem ezt. Ez olyan, mintha az ember a magánéletét akarná kiteregetni.

29 L

Kedves utolsó!

Én sem tudom,hogy baj-e.

A nagyanyám temetésén elsírtam magam,de általában nem amiatt szakad a cérna, hogy meghalt-e valaki,hanem a sok szomorú arc az oka. Van egy kedvenc idézetem a Harry Potterből:

"Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek."

Én ezt így is érzem. Anyukám mondja mindig,hogy érzéketlen vagyok,hogy a temetőbe se járunk,őt sem viszem el az anyja sírjához,mert szerintem ahhoz,hogy emlékezzünk valakiről,nem kell 100 km-t utazgatni 5 percért,amit ott töltenénk .

Én inkább így szoktam ezeket felfogni,hogy ez az élet rendje.

Igaz,nem csak ilyenkor vagyok érzelemmentes. Vannak dolgok,amikről tudom,hogy nem tudom megoldani,nem tudok segíteni és ezek miatt nincs álmatlan éjszakáim. Úgymond a realitás talaján érzem magam.