Négyen élünk itthon és alig beszélünk egymással. Anyukám szerint nekem kéne beszélgetéseket kezdeményeznem, szerintem pedig őneki. Melyikünknek van igaza?

Szerintem nem túlzás azt írni, hogy depressziós vagyok. Ennek történetébe nem mennék bele, ha valaki kíváncsi rá, akkor át tudok linkelni korábban kiírt kérdést, amiben erről írok.

Az a lényeg, hogy egész nap itthon vagyok, semminek nem tudok örülni, senkivel nem beszélek és a nap nagy részét alvással, semmittevéssel, vegetálással töltöm.

Úgy érzem, vészesen keveset beszélek a szüleimmel. Szerintem már kiskamaszkoromban elvesztették a fonalat azt illetően, hogy ki vagyok. Aki ezen az oldalon olvassa a kérdéseimet, sokkal több mindent megtud rólam, mint ők. Nagyon felületes képet látnak a lelki életemről és ami azt illeti, úgy érzem nem is veszik eléggé komolyan a gondjaimat. Mindent megkapok, amire szükségem van, csak ezt nem. Ráadásul sokszor voltam már különböző szakembereknél, és akkor sem értettem soha, hogy anyukám miért nem próbál meg először jó sokat beszélni velem, ahelyett, hogy beleegyezik, hogy ilyenekhez járjak.

Amikor néha ezt szóvá teszem, akkor azt mondja, hogy igenis nekem kell odamennem hozzá, ha úgy érzem, beszélnem kell. Ő azzal érvel, hogy ő mindent megbeszélt az ő anyukájával.

Én pedig azt mondom, hogy mindig a szülő dolga, hogy kezdeményezzen a gyerekével kapcsolatban, mert ő az idősebb és ő felel érte. Nekem úgy hangzik az érvelése, mintha azt akarná bizonyítani, hogy mondjuk egy óvodás gyereknek oda kell mennie a szüleihez és meg kell kérnie őket, hogy írassák be oviba, fizessenek utána stb. Nem vagyok már óvodás, de úgy gondolom, hogyha egy szülő látja, hogy a gyereke élőhalott, akkor nála kellene, hogy megszólaljon a vészcsengő és nem azt kéne elvárnia, hogy a bezárkózott kamasz fia odamenjen mindenkihez segítséget kérni.