Attól tartok van valakije, mit tegyek?

55 éves vagyok, a férjem 58. Ha ez a dolog 30 évvel ezelőtt történik, azt hiszem már rég elváltunk volna. De ebben a korban már se bátorságom, se lehetőségem nincs arra, hogy ezt megtegyem. Ősz óta olyan érzésem van, hogy bejött a képbe egy harmadik. Eleinte figyelembe sem vettem, mert bár feltűnt a furcsa viselkedése, de elhessegettem a gondolatát is. Egyre sűrűbben ingerlékeny, összeveszik a gyerekeinkkel, a kérdéseimre csak pár szóval válaszol, alig beszélgetünk, sokszor úgy látom bánatos, belemerül a gondolataiba, s ami a legrosszabb elkezdett inni, nem is kicsit. Igyekeztem kérdezősködni, hogy mi a baj, munkahelyen valami gond, elszúrt valamit,stb,stb., mindenre csak az volt a válasz, hogy képzelődöm, bebeszélem magamnak, hogy valami nincs rendben köztünk. Ilyenkor mártírnak áll, gúnyosan mondogatja, hogy mindenért ő felelős, mindennek ő az oka, biztos van valakim, azért mondom, hogy nincs rendben a házasságunk.

A mai nap tetőzött. Mire haza értem a konyhaasztalon ott volt egy doboz desszert, amire ráírta: boldog valentint anyuci. Biztos tusok voltam de vártam, hogy ő adja oda nekem, megvacsoráztunk, mosogatás,... semmi, csak az hogy sikerült elsírnom magam /mostanában mindig bőgök/. Meglátta és szépen megkérdezte, miért sírok, tényleg szépen elmondtam neki, hogy igazán azt szerettem volna ha ő adja oda nekem, összeölelkezünk, puszi, megsimizzük egymás arcát és ennyi. Erre megint a szokásos reakció:" na megint én vagyok a hibás, már megint mit nem csináltam jól..."

Biztos az agyára mehetek, biztos belülről nagyon utál, biztos besokallt, fogalmam sincs mi van, csak sejtem, hogy nő. Ha igen, akkor miért nem mondja meg, miért titkolózik, miért kell megvárni, hogy még rosszabbra forduljon a dolog köztünk. Ha meg nem akkor mi lehet a baj?

Ebben a korban hova kapálózzak, hogy kezdhetnék önálló új életet, ahol minden harmonikusan történik ott is nehéz a megélhetés. Hogy tudna az ember 55 évesen új életet kezdeni, vagy el kell viselni, hogy ez már csak így marad?