Édesapám meghalt. Hogyan dolgozzam fel elvesztését?

Ezt feldolgozni sosem egyszerű.

Igaz én nem éltem vele együtt (2 éves korom óta), de tartottam vele a kapcsolatot..Bár úgy érzem sosem szeretett engem igazán, mert egy nap kétszer jött el a házunk előtt és kb két hónaponta egyszer jött be, bár sokak szerint nekem kellett volna keresni őt(13 évesen...?!) A halálára számítottam, nem hirtelen történt, mivel fél évig kórházban volt. De a temetés..kész katasztrófa volt. Kiderült, hogy 10 éve házas, amiről a szülein kívül senki nem tudott. Egész végig hazudott nekem, szóval okkal érezhetem úgy, hogy engem nem szeretett. 3 éve történt mindez..néha még felkavar, de már azt hiszem sikerült feldolgozni.

Ha szeretnél róla beszélni, nyugodtan írj nekem üzenetet!

Anyukám 2005-ben, Apu 2007-ben halt meg. Viszonylag fiatalon. Azóta eltelt pár év, mégis sokszor azon kapom magam, hogy hosszasan elmerengek a múlt emlékein. Ilyenkor egy tárgy, egy illat vagy egy ismerős helyszín olyan könnyen feltudja eleveníteni a múlt legszebb emlékeit, hogy szinte fáj ez az érzés. Abban a pillanatban szinte sóvárgok azután, hogy újra megtapasztalhassam , újra velük legyek.

És persze vannak olyan napok is amikor megfeledkezek róluk, bele temetkezem a jelenbe megpróbálni úgy élni, hogy nekem még sok végre hajtandó feladatot kell elvégeznem így nem szabad elhagynom magam, erősnek kell lennem és hívő keresztényként biztos vagyok benne, hogy csak a test hal meg, a lélek tovább él és egyszer találkozni fogok elveszített szeretteimmel.

Valamilyen szinten hálás vagyok jó Istennek, hogy gyermekként hanem már családos felnőttként vette magához szüleimet, mert akkor biztos sokkal fájdalmasabb lenne a feldolgozása a történteknek.

Hálás vagyok azért is, mert a fájdalom megtapasztalása ellenére a hit egy olyan fontos támpont lett életembe ami megerősít abban, hogy nem vagyok és soha nem is leszek egyedül.

Én őszinte szívből kívánom neked is és mindenki másnak , kinek kinek a maga útján, de sikerüljön feldolgozni a most érezett fájdalmat, keserűséget és ennek ellenére sikerüljön megtalálni az élet adta szépségeket.

Nekem a nagypapám halt meg pár éve, bár ő inkább az apám volt, mint nagyszülő. A dolgokat tetézte, hogy a kezeim között hunyt el, majd végignéztem, hogyan küzdenek az életéért a mentősök. Aztán ott volt nagyanyám, aki idegileg elég labilis, helyette kellett cselekednem, erősnek lennem. Olyan szenvedésekkel teli fél évünk volt, ami egy életre tanulságot adott. Nem sírhattam, mert akkor ő összecsuklik, aggódtunk, hogy elborul az elméje, pátyolgatnunk kellett (hihetetlen türelem kellett az ő idegeskedéseihez, aggodalmaihoz), nem jutott idő a saját lelkünkre. Féltettem anyámat is, rajta is nagy volt a teher. Ez eredményezett pánikrohamhoz hasonló tüneteket nálam. Akkor fogalmam sem volt róla, mi bajom van. Féltem, azt hittem elvesztem a kapcsolatom a külvilággal, depresszív voltam, stb. Ki akartam keveredni az egészből, de nem tudtam, hogyan. Mindebből saját erőmből álltam fel, erre nagyon büszke vagyok. Eleinte elkezdtem kapaszkodni egy tárgyba, hogyha az velem van, nem lesznek panaszaim. Aztán igyekeztem kifigyelni a saját reakcióimat, azt, hogy mire hogyan reagálok. Erősítettem, próbáltam felülkerekedni a félelmeimen. (Sokszor az is előfordult, hogy minden apró dolog miatt aggódtam a szeretteimért, azt hittem, ők is meg fognak halni. Ezt még nem teljesen vetkőztem le, de sokkal jobban kezelem. Sőt, komolyan elgondolkoztam a világvégén...) Végül az első igazán hatásos kiugrást az iskola biztosította. Elkezdtem a gimnáziumi éveimet. Esténként mindig ezt mondogattam: Holnap iskola van, nem engedheted meg magadnak, hogy elmerülj a rossz érzésekben. (Szerencsére olyan suliba járok, ami nagyon barátságos, gyermekközpontú, a személyiségfejlődésre nagy hangsúlyt fektet. Igyekeztem rögzíteni, hogy nekem még dolgom van a világon. (Másrészt a családomnak nem okozhatok akkora csapást, hogy velem is történik valami.) A vallás felé fordultam, jó volt valamihez/kihez imádkozni. Biztonságérzetet adott, amire nagy szükségem volt. Később érkezett a legnagyobb segítség: elkezdtem pszichológiai témájú könyveket olvasni. Megfogadtam az írottakat, mára már jól vagyok. Tudom, ha más meghalna, az is fájna, nehéz lenne (bár kétlem, hogy ennyire), de ez természetes. Vannak érzéseink, ezek tesznek minket emberré. A halál önmagában nem rossz dolog, ugyancsak természetes. Az elhunyt egyszerűen továbblépett. Ilyenkor inkább önmagunkat sajnáljuk, de az majd elmúlik. Az idő tényleg csodákra képes. Hiányzik, igaz? Tudod, mit? HIÁNYOZZON! Akárhányszor rágondolsz, jusson eszedbe, mennyire szerencsés vagy, hogy ismerhetted. Sőt, ha kedved támad, akár beszélgess vele. 8Még ha csak gondolatba is.) Lehet, hogy sablonszöveg, de akik igazán fontosak voltak számunkra, velünk maradhatnak, ha mi is úgy akarjuk. És még egy jó tanács: ne félj sírni! Segít!:)

17/l

Ez a legnehezebb dolog... Egy gyászcsoport sokat segíthet, nézz körül a városodban.

Írhatsz neki levelet: a kapcsolatotokról, milyen meghatározó emlékeket őrzöl róla, mi volt neked nehéz vele, mi az, amiért mindig hálás leszel. Ennek a levélnek a megírása hetekig is eltarthat, szép lassan jönnek a dolgok...

Gondolj bele,milyen jó apa volt,mennyire szeretett,biztosan ő is azt szeretné,hogy ne szomorkodj,hamar lépj túl rajta,élj ugyanolyan boldogan,mint eddig.Anyukád él még?Arra gondolj,hogy neki is példát kell mutatnod,nem szabad összerogynod,mert akkor anyukád is össze fog.Hány éves vagy?

Gondolj bele,hogy másoknak milyen rossz apja van,aki útálja,veri a saját gyerekét.Már-már örülnének,ha meghalna.Én is.Apám miatt a jobb fülemre alig hallok,több mint 50% halláskárosodásom lett a jobb fülemre.

Örülj annak,hogy neked egy jó apukád volt,aki szeretett,és odaátról is szeret,szeretni fog.És ne felejtsd el,hogy ,,Csak a jók mennek el." Kitartás!Próbáld meg gyógyszerek nélkül,mert azok csak még jobban tönkretesznek,ha úgy érzed,hogy jó,akkor is.

Menj ki egy nyugodt helyre,esetleg vigyél róla egy fenyképet,és elmélkedj olyan dolgokról,amik veletek történtek,esetleg menj anyukáddal,testvéreddel és beszélgessetek,és ha úgy érzed/érzitek,hogy jobb,akkor menjetek haza.

Remélem tudtam segíteni,kitartás!

Jó ez, írj még róla, akár nekünk, akár neki levelet... Írd ki magadból az érzéseidet, rajzolj, fess...

Én apukám is korán meghalt, a legnehezebb dolog volt azt végigélni...

Fiatal vagy még.

Anyukád hogy éli meg?