Mi a megoldás a helyzetemben?

Elkeseredésedben is visszafogottan írsz..Rokonszenves vagy, és biztosan jó ember, hisz eleve a megbocsátás foglalkoztat, aminek - jogosan - feltételéül várod el, hogy belássák: hibáztak. A sértegető jelzők, a hazugságok terjesztése és verés(!!!) súlyos bántalmazás. Mit rónak fel neked? Másként akartál élni, gondolkodni - esetleg szabadabban náluk? Más irányt választottál (képzésben, munkaterület tekintetében), mint amit ők szántak neked? Ha erre reagálnak így, akkor nem kicsit zsarnokok: a gyerek nem tulajdon. Bizonyos kort elérve már ő az, aki dönt - legfeljebb segíthetjük benne, vagy próbálhatjuk óvni, lebeszélni. Ha pedig azért sanyargattak volna, mert netán vállaltál egy gyereket - egyedül, párkapcsolat nélkül (így az ő szemükben - esetleg - szégyellni való "leányanya" lettél) - akkor erősen korlátoltak, de verni, sértegetni nincs joguk.

Ha én lennék a helyzetedben, mindenképp megpróbálnék önálló életet teremteni és elköltözni - nem rokonokhoz, "semleges" terepre. Tudom, ez pokoli nehéz, méginkább kisgyerekkel, de másképp nem lehet. Mikor már elköltöztem, még egyszer felkeresném őket, hogy megbeszéljük a miérteket. Hátha belátnák a hibáikat - ha másért nem, az unokáért? Ezt akkor tenném, persze, ha nem akarnám végérvényesen lezárni a velük való kapcsolatomat. Ennek a látogatásnak a függvényében dönteném el, milyen szellemben tájékoztassam a rokonaimat. Ha a szüleim durván elzárkóznának és kidobnának, azok előtt, akiket közeliként szeretek (és feltételezem, hogy képesek megérteni) feltárnám a reális helyzetet, részletesen és teljes mélységében. Ha nyitva marad a kapu - és megbánást mutatnak - élem függetlenül az életem, de látogatom őket..megbocsátok.

Szurkolok neked, kedves kérdező. Találj magadra..juss el addig a pontig, ahol valóban megbocsáthatsz. Emberiminőség-jelző, hogy minden ellenére erre vágysz. És van az írásodban (a válaszokra reagálásodban) még egy, amiért külön is becsüllek: hogy nem akarod elhagyni a szülőföldedet. Légy egyszer boldog ember.