Melyik a legszebb élményed amit a gyerekeddel, v akinek nincs a szüleiddel éltél át?

Amikor egyszer beteg voltam általános iskolába úgy 10 éves voltam,és tél volt.Apukámnak akkor volt rám utoljára ideje.Elvitt nadrágot vásárolni egy drága boltba,kaptam egy jó meleg bordó düftin nadrágot,nagyon örültem neki.(már akkor is pénzzel akarta megvenni a szeretetem,ez ezóta sem változott,mégis ez szép emlék nekem,mert együtt vásároltunk).(már 24 vagyok).

Anyámmal nincs/nem volt szép közös emlékem,nem tudtam őt elfogadni soha.

Anyuval a közös nyaralások, karácsonyok, névnapok.Meg amikor a munkahelyről hamarabb hazaengedte magát :D és ilyenkor bementünk a városba vásárolgatni.

Apám sajnos nem élt velünk, de van egy emlékem, mikor anyám elvitt hozzá a munkahelyére, azzal a reménnyel, hogy apám majd kedvet csinál nekem az iskolához, mert nem akartam járni.Erre apám halál komolyan ezt mondta:"Hát, tudod, fiam, én is az iskola sarkára kötöttem egy szalonnát, hogy reggelre elvigyék a kutyák."Anyu besértődött, és úgy döntött, ilyen nevelési tanácsból nem kér többet, én meg jót röhögtem, rajtuk.

Gyerekemmel az egyik legszebb pillanat az volt, mikor először megláttam és ő jelentőségteljesen a szemembe nézett :) De amúgy nem tudnék konkrét alkalmat mondani, minden vele töltött időnek egyformán örülök.

A szüleimmel: kb 7-8 éves lehettem, karácsonyi vásárban nézelődtünk, ahol kinéztem magamnak egy kb. 100 oldalas színezőt. Anyuék megvették, s karácsonykor együtt színeztük a képeket benne. :)

A gyermekemmel: amikor a kisfiamat először a karjaimba adták. :)

Nagyon sok van, hirtelen nem tudnék kiemelni semmit a szüleimről, gyerekem még nincs. Viszont apám szétszórt természetének köszönhetően rengeteg vidám családi történetünk van.

Gyerekkoromból egyik ilyen, amikor apám bekiabált a garázsból, hogy menjek ki, csodát hozott (szinte bármi köré olyan történetet tudott szőni, hogy még egy kavicsot és ámulva tartottam a kezemben a köré kerített történet miatt). Már befelé jött, mire odaértem, egy öt literes befőttes üvegben hozott valami nagyon jóféle mézet egy zacsiban. Amikor letette a konyhapultra, megjegyezte, hogy nekikoccantotta a falnak, de látszik, hogy semmi baja.

Lehúzta róla a zacsit, majd a felső részénél megfogva megemelte az üveget.

Az üveg felső része szinte mértani pontossággal elvált az alsó részétől, majd a méz egy méltóságteljes cuppanás kíséretében engedelmeskedett a gravitációnak.

Apám arcán az őszinte megdöbbenést láttam, lemerevedve állt kezében a fél befőttes üveggel, majd hol a csonkra, hol a szétfolyó mézre, hol rám nézett rémülten (anyám kevesebbért is csinált már patáliát).

Majd hirtelen újratöltött a rendszer, lecsapta a fél üveget előkapott egy edényt és kétségbeesetten elkezdte két marokkal visszamerni a lassan szétterülő mézet a pultról, földről...

Így lett kb két kg finom mézünk, benne itt-ott nehezen azonosítható koszdarabkákkal :) Engem pedig megesketett, hogy anyámnak egy szót se szólok :))

Az még külön élmény volt, hogy férfilogikával behívta a kutyát és a takarítás oroszlánrészét (pl bútorokon szétfolyt méz) a kutya végezte el, ő utána törölte át fertőtlenítővel :)

Jönnek elő még emlékek. Nagyon kicsi lehettem, egyszer apám túlitta magát és a wc előtt térdelve végezte. Anyám zavarban volt, én meg kérdeztem miért beteg apa. Zavarában azt mondta, hogy túl sok nyúlpörköltet evett. (Amúgy apám nem egy nagyivó,akkor valamiért túllőtt a célon)

Én legörbülő szájjal elkezdtem sírni, hogy "Anyaaaa, én soha nem akarok nyulat enni...hüpp...hüpp..."

Ezt akkor mesélték el, amikor már kamaszként fintorogtam egy nyúlpörkölt felett és mondtam, hogy nem tudom mi bajom van vele, de nem szeretném megenni valamiért :)