Miért alakulhat ki féltékenység a kismama és a nagyszülők között?

Mert minden kismama önérzetes tróger lesz amint megtudja hogy gyereke lesz. Onnantól soha senkinek nem lesz igaza csak neki.

És ezt senki nem szereti.

Kedves első, anyád is egy tróger volt?

Istenem, mekkora bunkó vagy, ne általánosíts.

Ja, és nem vagyok kismama.

Normális helyzetben nem alakulhat ki, mert minden normális nagyszülő tudja, hogy a gyerek számára első a szülője, aztán következik ő. Minél kisebb a gyerek, annál inkább szüksége van az édesanyjára és az édesapjára.

A nagyszülő a háttérben marad és tudja, hol a helye. Amikor a gyerek nagyon kicsike, akkor alig van helye, auztán egyre több lesz - ha a szülő (kivált az anya) jó szülő, és fokozatosan engedi a gyerekét a Világ felé, azaz önmagáról leválni.

A buta irgységek mindig ott alakulnak ki, ahol az infantilis lelkületű szülő és nagyszülő verseng a gyerek szeretetéért és birtoklásáért. Azaz: valójában azért verseng, hogy KIT szeret jobban a gyerek - tehát nem maga ad a gyereknek (ahogyan kéne), hanem ELVESZ tőle. Hogy mit? a veleszületett gyermeki szeretetet csapolja meg. Azon verseng, hogy kit szeret jobban a gyerek, ki a jobb - holott normális esetben a gyerek mindenkit szeret. Ezzel jön a világra, ezt szokták sz isteni szeretet csírájakánt emlegetni.

Nem kell versenyezni. Egy kisgyereknek menkire szüksége van: anyura is, apura is, a nagyira is. De nem fordítva!

Nem kedves harmadik, anyám nem volt tróger.

Amikor ő volt kismama abban az időben még nem volt divat a "szakkönyveken nevelődött szakértő-kismama".

Akkor mésnak is lehetett igaza, és nem a pletykalap mondta meg hogyan kell egy kölyköt nevelni.

Én az első válaszolóval értek egyet.

És ezt, mint jelenleg kismama mondom.

Sok esetben a nagyszülőknek elmegy az eszük, ha megtudják, hogy unoka lesz. Azt hiszik, hogy nekik születik a gyerek. Ők akarnak gondoskodni róla, ők akarják nevelni, pedig nem az lenne a dolguk. Meg sem várják, hogy a leendő anyuka tapasztalatot szerezzen, tanuljon, rögtön ki akarják oktatni a múltra hivatkozva.

Ahol a kismama az ok, ott valóban az "én gyerekem, senki sem szereti úgy mint én, senki sem fogja, úgy mint én, senki sem elég jó..."

Meg kell találni az arany középutat. A nagyi is adhat jó tanácsokat és a kismama sem teljesen hülye, akit minden apróságban ki kell oktatni.

Valóban felneveltek már a nagyszülők 1-2... gyereket, de nem szeretik belátni, hogy a világ már nagyot változott és új dolgok alakultak ki a csecsemőgondozás, gyermeknevelés terén is.

Régebben más volt, akkor több generáció is együtt élt, és teljesen természetes volt, hogy együtt nevelték fel a gyerekeket, szülők, nagyszülők, esetleg a dédszülők is. Mivel mindannyian napról napra látták a gyereket, ismerték az igényeit, tudták, hogy pl. mikor miért sír, és azt is tudta mindenki, hogy olyankor mi a teendő.

Most, hogy általában a kismama egyedül van napközben a gyerekkel otthon, ő ismeri a legjobban a saját gyerekét. Az anyuka tudja, hogy mikor kell ennie, aludnia, mikor van melege, mikor fázik, mennyire lehet felöltöztetni, mi az, amit ehet, mi okoz problémát az emésztésének. Ezt viszont a nagyszülők hajlamosak nem tudomásul venni. A másik, hogy a gyermeknevelésben az általános felfogás évek alatt is sokat változott, húsz, harminc év alatt még többet. Nekem mondhatja bárki, hogy ő annak idején a három hónapost töltött káposztával etette, én tudom, hogy az én gyerekemnek valószínüleg nem tesz jót, ezért próba-szerencse alapon nem fogom töltött káposztával etetni. A harmadik pedig, hogy minden anyában (az állatmamákban is) ösztönszerűen benne van, hogy a védtelen újszülöttet, csecsemőt félti. Mert sérülékeny, törékeny. Ahogy nő, úgy tudja egyre inkább elengedni, átengedni másnak. Nyilván túlzásokba sem kell esni, de egy megértő nagyszülő ezeket átgondolja, és magáévá teszi. Megindokolt tanácsot adhat, de bízza a gyerekre, hogy mit fogad el tőle. Ezek miatt szokott általában probléma lenni (legalább is nálunk).