Téged megvertek már (komoly sérülések lettek rajtad) a szüleid? Engem nagyon komolyan megszoktak verni.

Nagyon neéz kitörni ebből a helyzetből, amiben vagy, kérdező. Ha nem mersz gyermekvédelmishez, vagy egyéb külső segítséghez fordulni, csak egyvalamit tudok tanácsolni magamból kiindulva: szorítsd össze a fogad, csinálj mindent úgy, ahogy elvárják tőled, még véletlenül se adj rá okot, hogy bánthassanak, és csak egy cél lebegjen a szemed előtt: ahogy betöltöd a 18-at, azonnal elmehetsz, és nem tarthatnak vissza - persze a te érdeked, hogy ezt szervezett formában (pl egyetem) tedd.

Ha még nem tanultál tovább (gimi), akkor valahogy rá kellene venned a szüleid, hogy másik városban levő iskoolába járhass, a kollégium nem egy horribilis összeg.

Aki azt mondja, nem lehet kibírni, az talán nem élte át ugyanezt. Ki lehet, és piszkosul meg tud erősíteni, ha nem hagyod magad összeomlani, és nem alkoholban, drogokban, cigaettában, vagy egyéb eszközökben keresel menedéket, amivel magadnak ártasz. A problémák nem oldódnak meg attól, hogy elmenekülsz előlük - esetleg a fentiekbe. Ne hagyd, hogy tönkre tegyenek! Emelkedj föléjük, tűzz ki célokat az életben, hogy húsz év múlva megmutathasd nekik: igen, így is vitted valamire. Csak így tudod ép elmével kibírni anélkül, hogy valami függőségbe hajszolnád magad.

Az én történetem - amiből talán meríthetsz egy kis erőt - annyi, hogy apámnak sose voltam elég jó, mindenbe belekötött (értsd, a nap 24 órájában hibát keresett bennem), állandó lelki terrorban tartott, időnként egymásnak mentünk, párszor előkerült a konyhakés, na meg egy hármas miatt eltörte a vállam - amivel csak egy héttel később kerültem orvoshoz. Igaz, nekem legalább ott volt anyukám, aki végig tartotta bennem a lelket.

Egy éve szabadultam. Most attól a pokoltól 300 km-re élem egy boldog, kiegyensúlyozott egyetemista életét.

Utolsó... anyukád nem "tartotta benned a lelket", hanem "hagyta, hogy ez megtörténjen a gyermekével". Sajnálom, hogy ezt írom. Olvastad a Mérgező szülőket? mondjuk gondolom igen, valószínűleg minden hasonló helyzetben levő olvasta. Egy anya nem tesz ilyet. Soha nem tennék ilyet a gyermekemmel. Egyszer emelné rá a kezét a férjem, és soha többet nem látná.

Egyébként viszont megerősítem, amit írtál. Az egyik előző válaszoló vagyok, aki a Nanét javasolta. Valóban ez is egy mód, ezt csináltuk mindnyájan, tűrni, amíg lehet, megpróbálni túlélni, nem fordulni alkoholhoz vagy más rossz irányba, és kilépni, amint lehet. Viszont nagyon nehéz. Tönkretesz lelkileg, testileg, és valószínűleg rossz irányban indul majd az életed, amit később korrigálni kell majd. Mivel nem tanulsz semmi normális mintát otthon.

Kérdező, ha ezt az utat választod, akkor tervezd meg, hogy hogyan tudsz kilépni. 14 vagy, néhány év, és egyetemre mész vagy munkába állsz, sokkal jobb lesz minden. Csak arra vigyázz, hogy ne légy majd pénzügyileg rájuk utalva, ha lehet...

Hadd mondjak még valamit, bár már nagyon eltértünk a témától. Megint a "Nanés válaszoló" vagyok.

Az önsegélyező könyvekkel kapcsolatban. Úgy nézem, itt mind ugyanazon mentünk át, ezért leírom, nekem mi segített.

Másfél évig jártam pszichoterápiára, végigolvastam minden létező önsegítő könyvet a témában, kielemeztem mi történt, miért, milyen hatása volt rám, hogyan lehetne kijavítani. És az egésznek semmi eredménye nem volt. Átmenetileg jobb lett, hosszú távon egyre rosszabb. Áldozat lettem a saját szememben is, sajnálgatni tudtam magam, de segíteni semmivel, és ami a legrosszabb, egyfolytában csak és kizárólag a történtekkel foglalkoztam.

Ami végül segített, az az volt, hogy felfogtam, hogy semmi közöm ezekhez az emberekhez. Ennyi. Összeszorítottam a fogamat, és ha kellett, ezerszer is elmondtam magamnak, hogy "Ba.meg, én nem vagyok olyan mint ti. Én NORMÁLIS vagyok. Normális. Ugyanolyan mint mindenki más. Nem fog erről szólni az életem. Vége."

Mert ez a nehéz. Hogy az ember úgy érzi, pária, mindenki normális, mindenki magabiztos, mindenkinek jó. Vannak az Ők és vagyok Én, az áldozat.

Nem. Ezt abba kell hagyni. Mind normálisak vagyunk, mind Mi vagyunk. Sok erőt kívánok nektek. Én úgy érzem, már kijöttem ebből, felnőttem, kiröhögtem és megsajnáltam ezt a két embert, aki "felnevelt", és aki nem tudott megküzdeni egy gyerekkel. De ez már nem az ő életük, én kész vagyok gyereket vállalni, és anyja lenni. Soha ne felejtsétek el, hogy akármi történt, nem szabad leragadni ott. Megtörtént, túl kell lépni rajta, és tudni, hogy normálisak vagytok.

"Poszttraumás stressz", ezt érdemes guglizni, és erre érdemes kezelést találni, ugyanis ez a problémánk mindnyájunknak. A szülőket, a gyerekkort meg a helyükön kezelni.

És ezt úgy mondom, hogy nem "sok pofont kaptam" és "nem kaptam elég szeretetet", hanem úgy, hogy csak hajszál híján éltem túl a gyerekkoromat... Beszélni kell róla, sokat segít. Őszintén. Nekünk nem kell titkolni ezt az egész sz.rt. tudjátok, mint Phoebe a Jóbarátokban!

Istenem, ha ezt személyesen is elmondhatnám! Teljes szívemből együttérzek a kérdezővel és minden hozzászólóval, és mindegyikőtöknek kívánom, hogy gyógyuljanak be a sebeitek!

Már negyven elmúltam, de mivel az volt a kérdés, hogy vertek-e....? Hát vertek. Akkoriban a nyolcvanas években még másféle nevelés volt, az iskolában is adott "kokit" a tanár. Egy anyai pofon még belefért.

Egy gyerek akkor is, most is kiszolgáltatott, nem tettem semmit, mikor apám megrugdosott, szíjjal megvert. Tizenéves voltam. Azért kaptam, mert veszekedtem a tesómmal, vagy feleseltem, vagy nem fogadtam szót. Apám hirtelen haragú volt. Ha kijött a sodrából ijesztően nézett, azt éreztem : gyűlöl és még egy szót szólok megver. Nem szabadott kihúzni a gyufát, neki kellett igaza legyen, nekem kuss volt. Általában megfélemlítve éltünk, anyám is, de ő mártír. A mai napig vele van és azzal áltatja magát, hogy minden jól van úgy ahogy van. Mert különben ki kellett volna lépjen a házasságból, de 4 gyerek mellett ezt nem merte felvállalani. Meg annyira kötelességtudónak nevelték, hogy a házasságot nagyon komolyan vette: jóban és rosszban is ki kell tartani.

Mi se nagyon ugrálhattunk. Hova mentünk volna. Persze megfogadtam, hogyha 18 leszek, lelépek. Hát nem sikerült.

Az egész életemet beárnyékolja ez a dolog és rossz arra gondolni, hogy senkinek nem mondhattam el, mert az árulás a szüleim ellen. Anyám is azért nem nyomta fel a férjét, mert árulás és nyilván le is ültetik vagy priuszt kap apám aztán oda a család biztonsága.

Amúgy akkor vert meg utoljára, amit írtam. Olyan 17 éves koromban. Akkor anyám biztos észhez térítette, hogy ezt nem kéne. Pedig nem mertem volna rendőrséghez fordulni.

Szóval ma is egy lelki nyomorék vagyok. Senkiben nem bízok. Viszont valamiféle apa pótlékot keretem mindig a kapcsolataimban. Sokkal idősebbekkel jöttem össze. De annak is mind meglett a böjtje. Mind kib..szott velem.