Utál a családom? (Kérdésed túl rövid, a magyarázatod hosszú. )

Kedves 17:43-as. Egy az, hogy nem bírom őket, de ha bírnám is, semmi közöd hozzá. Másodszorra: Te pedig egy harmincas férfi lehetsz, aki sörrel a kezében ül a gép előtt, és még mindig várja, hogy az anyukája kimossa a gatyáit, és most itt töltöd le a dühödet, amiért egy nőnek sem kellessz, és az utolsó személy, aki megcsókolt, az a kutyád volt, de csak azért, mert csokis volt a szád. További szép napot, és bocs az offért.

Kedves Kérdező!

Én is hasonló cipőben járok, valahogy én sem érzem magam a család tagjának. Mint már mondtad, szakmát egy év múlva szerzel. Azt az egy évet már valahogy kibírod, aztán pedig költözz el.

Nálunk uez a helyzet. Ha takarítok, akkor: ezt miért nem csináltam meg? Ha legközelebb megcsinálom: kösz, de nem kellett volna. Hát akkor b@zdmeg!

Agybajt kapok, ha segítek, akkor abba kötnek bele (miért így vasalok? Azt nem úgy kell,...), v utánam csinálják, mondván nem jó. Konyhában már három éve nem voltam lenn, akárhányszor kérdezem, mit segítsek: köszi, semmit nem kell. Következőleg meg: sűrűbben is lejárhatnál a konyhába (mindig érdeklődök, kell-e, mondják meg, mit, de soha nem kell semmit csinálni.)

Csesszék már meg, h itt senkinek semmi nem jó. Másik kedvenc: egyik ezt mondja, a másik azt, összevesznek rajta, aztán én meg állok, h most mégis melyiket hajtsam végre.

És ezt nem lehet a stresszre fogni, mert ez szimplán bunkóság. Ja, érzelmileg meg semmit nem kapok, van, h egész hónapban meg sem kérdik, mi van velem, de az ő panaszaikat minden nap hallgatjuk. Az kva fontos, h nekik mi bajuk van, de ha én szomorú vagyok, le se szarják.

Életvidám csajból egy kajazavaros, depressziós leányzó lettem potom egy év alatt. Költözni nem tudok, mert nincs saját keresetem. Ez van, ezt kell szeretni.