Ismétlődő anyai panaszok. Ti hogyan reagál (ná) tok rá?

"Ha anyukád szerint azért nem vált el, mert "a gyerek", akkor most, hogy felnőtt vagy és elköltöztél, mi tartja vissza?"

Nem tudom, erre nincs indoka.

Nagyon bonyolult ez így, mert mindkét szülő hibás abban, hogy a család élete így alakult. Apám tényleg elég béna, nem nagyon tesz semmit a kapcsolatukért, amikor még nem éltem, meg is csalta anyámat egy q.rvával (ezt onnan tudom, hogy kb. 10-12 éves koromban anyám többször, részletesen elmesélte, hogyan kapta rajta őket a fürdőszobában!!!). Szóval tőle semmit nem lehet várni, hogy valami komolyat lépjen. Anyámba meg azt nevelték bele, hogy nem szabad elválni, "csakazértse", mert az a falu (ahol már 35-40 éve nem lakik) szégyene, meg amúgy se ezért esküdött meg. Az eskü tiszteletét megértem és becsülöm, de a többivel együtt látva nem jó, hogy így marad meg a házasságában. El lehet róla mondani, hogy nem vált el, de cserébe meg a család élete tönkremegy/-ment. Ezt valahogy úgy kellett volna megoldania, hogy mindkettő megmaradjon, nem sokra megyünk egy látszólag egészben megőrzött, de belülről megmérgezett családdal... Másrészt anyámnak "megéri" egy ilyen rossz házasságban élni, mert így nem kell önmagában keresnie a hibát, egyszerűen rákenhet minden nehézséget apámra. Ez meg is történik. Pl. ha én vagy a tesóm vagy együtt kritizáljuk valami miatt anyámat, ami akár teljesen független apámtól, akkor anyám válasza: "ezt tanultátok apátoktól". Tehát bármi konfliktus van köztünk, azt egyből rákeni apámra. Bármi hiányosság van az életében, azért apám a hibás, és ezt ki is mondja, komolyan is gondolja (látszólag). Sőt, bármi hibám, hiányosságom van nekem azért is apám a hibás, míg tőle csak és kizárólag jót tanulhattam. Ha valamire beszólok neki, akár nem is bántó szándékkal, néha már-már megmosolyogtatóan fenyegetőzik, pl. "itt hagylak benneteket, aztán majd mehetsz a mamikádhoz", mintha mindenki összefogott volna ellene, aki neki kellemetlenséget okoz. Egy örökös vele-ellene csata van a fejében, mintha a világ legfontosabb mozgatórugója az lenne, hogy ő nyer vagy veszít az életben, mintha minden történés végső értelme az ő szempontjából vett kimenetel lenne, és a győzelmét leginkább apám akadályozná.

Amúgy anyámnak 3 éves korában meghalt az apja balesetben és több fiú testvérrel szegénységben nőtt fel. Kis koromban ezt is rengeteget hallottam, hogy ebben a családban (a miénkben) őt kellene sajnálni leginkább (szó szerint kimondva!), mert neki meghalt az apja, és hogy ők szegények voltak... De hogy ezzel 8-14 éves fiúként én mit kezdhettem volna...?

Hosszasan tudnék még mesélni, de talán elég. Ezért mondom azt, hogy sajnos sok szempontból gyerekek a szüleim. Miközben az önfeláldozás példáját mutatják, és ebben tényleg tiszteletet érdemelnek, képtelenek kiállni önmagukért, tiszta vizet önteni saját poharukba.