Az egykéknél gyakori, hogy a szülők soha nem tekintik őket felnöttnek?

Azt nem tudom, hogy gyakori-e, merthogy ezt elég nehéz számadatokkal bizonyítnai, ha az ember nem statisztikus. A statsiztikus viszont hiába ismeri a számadatokat, ha az emberi lélek mélyét és az adatok miértjét nem látja. :)

Az egykéknél a két véglet a gyakori: vagy lerúgja a szülő, hogy "már felnőtt" és csak ne kelljen vele törődni, a másik, hogy mivel egy gyereke van összesen, tapad rá, kapaszkodik bele, tehát nem engedi felnőni. Akit nem engednek felnőni és leválni, azt bizony gyakorta "nézik gyereknek", csak azért, hogy visszatapossák a gyerek-létbe. Mert amíg a gyerek "gyerek", addig anyuka és apuka is "fiatal" és nem kell szembesülniük azzal, amit mindenáron el akarnak kerülni: a szerepváltást. Azaz: a szülő szerepből a nagyszülőbe vagy a szülő szerepből a gyermekével egyenrangú felnőtt-státuszba kerülést. Akinek a gyermeke felnőtt, az már nem alá-fölé rendelt kapcsolatban van a szüleivel, hanem mellérendelt kapcsolatban: vele egyenrangú. Ez volna minden normális szülő-gyerek érés befejeződése.

Mint a madaraknál: egy kismadár, amikor felnő, akkor már nem kell tovább pátyolgatni, sem vezetgetni, sem törődni vele - nem is lehet uralkodni fölötte.

Aki nem engedi felnőni a gyerekét, az tudattalanul sok mindnetől fél: attól, hogy a gyereke jobb lesz, több, mint ő (pedig ez a normális: én, a felnőtt, azt akarom, hogy a következő generáció jobb és több legyen nálamnál, hiszen ez a fejlődés útja); attól is félhet, hogy nem találja a szerepét azután, amikor felnő a gyereke ("mi legyen utána"); attól is, hogy a felnőtt gyerek őt elhagyja - ami természetes, hiszen önálló életre vágyik. De akit kisgyerekként elhagytak, akivel nem törődtek, abban nagyon erős lehet az elhagyattaástól való félelem, még ha ez tudattalan és mélyen is gyökerezik.

Akit idő előtt lerúgnak, mert nem bírja a szülő a változást, az átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba, vagy nem vállalja a felelősséget, vagy önző stb, ott ugyanaz a tudattalan minta élhet belül: valójában el nem engedni a gyereket. Egy gyerek nagyon meg tud rémülni, ha hirtelen felnőtt-létbe kényszerítik, úgy, hogy arra még éretlen. Vagy megpróbál erőnek erejével a maga lábán megállni és a sok megpróbáltatás hatására megerősödik ugyan, de közben meggyűlöli a szüleit, és egy életen át szenved a szülei gonoszságától; vagy ha nem elég erős, akkor előbb-utóbb visszakényszerül a szülőkhöz, akik még külön meg is alázzák ezért a "gyengeségért": "mi megmondztuk hogy te gyönge vagy, élhetetelen stb.." Holott ez nem a gyerek bűne, hanem a szülőé, aki éretlen gyerekkarokra pakol olyan súlyokat, ami alatt egy felnőtt is megrokkanna.

Nem csak az egykékre szokták ezt alkalmazni a drága jó fel nem nőtt, kicsit vagy jobban infantilis szülők, hanem a több gyerek közül mindig az elsőre, aki legelőször leválna róluk és menne a maga útján. Mert azt nem akarják megérteni, hogy egy felnőtt SZABAD ember: ha szerették a szülei, ha törődtek vele, akkor ha elmegy is, majd vissza-visszatér, nem hagyja el végleg a szüleit. De ha nem voltak elég jó szülők (és mindig ezek kötik erősen magukhoz a gyereket), akkor félenk, hogy nem jön vissza a gyerek, ha elmegy, hiszen ha ők nem adtak a gyereknek semmit érzelmileg, akkor mit várnának visszafelé?

Nem csak az egykéknél. Nekem van egy 19 éves húgom is.

Én 23 éves vagyok, férjezett, van egy kislányom, mégis gyerekként kezel az anyám, ami a lányom szempontjábòl nem túl elönyös. Ugyanis nem lesz tekintélyem, rám sem fog kakálni ha mondok neki valamit.

Ha meg szépen megkérem, hogy ne mondja meg mit csináljak, akkor vérig van sértve. Anyósomat szeretem, mert ö soha semmibe nem szól bele, nem kezel gyerekként, sem engem, sem a férjemet.

Ezt szülöje válogatja, ki milyen típus.

úgy beszélsz a szüleidről, h ezek? hát tényleg nem lehetsz valami érett ember, menj csak velük nyaralni.

aztán ha tudsz komolyabban gondolkodni, és tisztelni őket, akkor mehetsz másokkal is.