Huszonéves lányok a szüleitek beleszólnak a dolgaitokba?

nálunk sincs az a kifejezett beleszólás. inkább úgy mondanám, hogy be kell számolnom róla mit csinálok. csak ez engem baromira feszélyez és visszatart. Alig várom, hogy elköltözhessek végre. Nem akarok én discóba járni, meg leinni magam meg ilyenek, csak egyszerűen élni szeretnék, pasizni, randizni korlátozások nélkül, anélkül, hogy minden percemről tudnának. Persze ez addig lehetetlen amíg otthon élünk, ezzel tisztában vagyok.

19/L

Én már 30 is elmúltam, de még mindig kénytelen vagyok tűrni anyám "kíváncsiságát"...

Az az igazság, hogy egyre jobban bírom, nem is értem magam. Nagyjából tudom mi az amit nem tart jónak, és ha olyasmit teszek, akkor arról nem nagyon beszélek neki. Meg legtöbbször csak utólag mondok meg neki dolgokat, hogy mit csinálok, hol voltam, stb. Tehát korlátozom felé az infókat.

Sokan tartanak gyerekesnek emiatt, de kénytelen vagyok beletörődni és irigyelni, hogy másnak milyen együttműködő szülei vannak. Anyámat megváltoztatni nem lehet, nincs más, mint költözni.

Na de hova költözni? Költsem albérletre minden pénzem? Vagy álljak be a szőke nők sorába és legyek bábú valami gazdag hapsi mellett akinek van lakása? Na nem. Inkább tűrök még és gyűjtögetek, csak meglesz az a saját lakás!

22 éves leszek, több mint egy éve dolgozom. Azóta nem nagyon szólnak bele a dolgaimba. Apám ugyan nehezményezi, ha a pénzem költöm (pedig nem kifejezetten szórom, sok tartalékom van már, csak épp olyan dolgokat vettem, amik régi álmaim voltak), de ilyenkor "leugatom", hogy megdolgoztam érte, akkor kicsit élvezem is az eredményét.

Nem nagyon járok sehova, páromhoz szoktam, abba nem szólnak bele.

Szerintem teljesen normális, hogy akikkel együtt élsz, azoknak figyelemmel kíséred az életét. Ha elmegyek hétvégére, szólok előre, hogy ne számítsanak rám, és hogy mikor jövök haza. És így mindennel..:) Mondjuk hajfestés meg ilyenek az magánügy, max azért szoktam tájékoztatni őket, hogy olyankor ne is álmodjanak a fürdőszobáról egy ideig:)

Mellesleg ez fordítva is így van, én is rátelefonálok a szüleimre, testvéremre, ha órákat késik a megszokotthoz képest.. Az egészséges aggódás azért belefér:)

Sziasztok, igaz én már 30 vagyok, de korábbi helyzetről tudok mesélni. Nekem is tini korom óta van, hogy megkérdik, hova megyek és hogy meddig. Ám azt is elmondták, hogy kizárólag azért, hogy ha ne adj isten baj lenne, tudják, hogy merre keressenek. Eleinte mint minden tizenéves, én is húztam a számat. Mára rájöttem, hogy ez igazából jól esik. Bár már nem lakunk együtt, de még mindig el szoktam mondani, persze nem beszámoló jelleggel, hogy épp aznap merre megyünk. 22 éves voltam, tehát már dolgoztam, amikor nálunk eljött a fordulópont úgymond. El akartam menni a berlini love parade-ra. Elég későn derült ki, hogy van rá mód, kb két-három nappal előtte. Hát mondom, lesz ami lesz, megpróbálom otthon őszintén előadni, hiszen mégiscsak három napra megyek el. Először döbbent csend volt, végül csak annyit mondtak, hogy felnőtt vagyok, tudom mit csinálok, így hát menjek! (Hozzáteszem szerintem egész hét végén a kefét ették, hogy mi lehet velem! :D) Persze megkaptam a tanácsokat, hogy nagyon vigyázzak, mire figyeljek stb. Itt tört meg talán a jég, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy mindig el fogom mondani merre járok. Most nem azt mondom, hogy addig kamuztam, de itt már maximális lett a nyugalom.

Azóta már nálunk is úgy van, mint pár válasszal feljebb, hogy én is "elvárom" Tőlük, hogy tudjam, mégis mi újság van Velük. Én is ugyanúgy aggódom, ha netán nem érem el egyiket sem telefonon. :) Végső soron pedig, jó érzés az, hogy van kiért aggódjak, és vannak, akik aggódnak értem. Párommal ugyanez a helyzet. :) Nálunk ez természetes lett.