Tényleg így él egy cukorbeteg? Mit tehetnék?

Nem értek hozzá, de szerintem inkább depressziós lehet.

Hát, az én anyám dettó ilyen. Emellett persze világéletemben azt hallgattam, hogy ő mennyire beteg, mennyire fáj mindene, neki mennyire rossz, egyszóval az egész élete egy véget nem érő panasznap. A cukorbetegsége pár éve alakult ki, inzulinos, de azon kívül, hogy beadja magának az inzulint, nem tesz semmit azért, hogy javuljon az állapota. Nem hajlandó diétázni, mert imád enni, és szerinte neki már csak az evés az öröm az életében (szerintem mindig is csak az volt), és folyamatosan hízik, már majdnem 120 kiló. Ha lemegy a sarki közértig, kétszer áll meg, mert nem kap levegőt. Másfél évvel ezelőttig volt egy kutyája, azt sétáltatta naponta többször is, amióta nincs, jóformán csak közért-gyógyszertár. Ha beszélünk: felkeltem, beadtam az inzulint, ettem, visszafeküdtem aludni, felkeltem, lezuhanyoztam, főztem, ettem, aludtam, és onnan tévézik. Ha megy a Való Világ, szólni sem lehet hozzá, szabályosan felháborodik, ha valaki olyankor meri felhívni. Mert neki az a PROGRAMJA! Az orvosok évek óta mondják,hogy fogyjon, mert persze, hogy fáj a lába, a szíve sincs rendben, de nem hajlandó foglalkozni vele, inkább panaszkodik, hogy neki milyen nehéz az élete, és hát valljuk be, erősen rá is játszik.Gyerekkorunkban érzelmi zsarolásnak használta, hogy "jaj mindjárt meghalok", nálam nem jött be, az öcsémnél igen. Most lelkifurdalást akar kelteni bennem, hogy tőlem nem kap elég szeretete, bezzeg az öcsémtől! Mert ő sajnálja, én meg nem. És tényleg nem, mert magának köszönheti a helyzetét. Mondtam neki, hogy majd akkor fogom sajnálni, ha látom, hogy bármit is tesz, és mégis beteg, de amíg csak ül, eszik és panaszkodik, addig nem. Azzal én is próbálkoztam, hogy mozogjon, de nem, menjen programokra (a volt anyósom hívta is magával), de azt sem. Ha mondom neki, hogy a volt anyósom sokkal betegebb nála (rákos) és mégis aktív életet él, akkor megsértődik és azt mondja, hogy ő nem biztos abban, hogy betegebb nála. Sajnos anyám mindig ilyen volt, nem volt hobbija, nem volt érdeklődési köre, nincsenek barátai, az ismerőseivel telefonon tartja a kapcsolatot. Természetesen mindenen megsértődik - ez nála alapfelállás - az meg amúgy is kiverte nála a biztosítékot, hogy azt mondtam neki, hogy nekem ő nem követendő példa. Nem akarok 62 évesen olyan lenni mint ő, hogy mozdulni sem tud szinte, én igenis járok sportolni 40 éves létemre is, vannak barátaim, millió dolog érdekel, egyszóval ÉLEK! Csak azt nem tudom, hogy mi lesz, ha leesik a lábáról, mert nem lesz aki ápolja. Én dolgozom, valószínűleg még hosszú évekig, annyit nem keresek, hogy állandó ápolónőt fogadjak mellé, össze meg nem költözöm vele a világ összes pénzéért sem, mert borzadályos természete van, minden csak úgy lehet ahogy ő akarja, én meg sem a gyerekeimet, sem magamat nem fogom kikészíteni miatta. Szóval kedves kérdező, én évek óta küzdök ezzel, nem találtam megoldást, talán nincs is, mert szerintem ők élvezik ezt a helyzetet, mert ezzel akarnak sajnálatot, együttérzést kicsikarni.

14:42-nek köszönöm szépen,ki fogom próbálni mindenképpen!