Kimondjam, vagy ne mondjam ki?

Nagyon köszönöm a válaszokat! Azt hiszem beszélni fogok valakivel, aki független a dologtól. Az egész amúgy nem nagy dolog a külvilág számára, csak nekem. A lényeg nagyvonalakban, hogy volt egy lány, azt hiszem a nagy szerelem, és féltékenységből nagyon csúnyán viselkedtem vele (az első 1 évben), és ez mély nyomot hagyott benne. Aztán 3 év után elhagyott, utána még 2 évig nem tudtunk egymástól elszakadni, utána pedig egy félreértésből adódóan látni sem akart többé. Ennek lassan 10 éve. Utána nem is volt barátnőm soha, mert nem tudtam, vagy nem mertem szerelmes lenni megint. Próbáltam randizgatni, de az esetből adódóan a lelkemben tátongó űr mindenkit elrémisztett. Elhatároztam, hogy olyan lánnyal fogok csak találkozni, akibe nem vagyok szerelmes, és akkor nem éghetek meg, és egyben vezekelek is a tettemért, úgy, hogy szerelem nélkül élek. És találkoztam is egy lánnyal, akivel azért volt jó együtt lenni, mert nem féltem attól, hogy szerelmes leszek, és tudtam, hogy nem fog elhagyni, ha meg igen, akkor az nem fog fájni. Ő mindent tudodd rólam, és ennek ellenére nagyon szeretett (és most is). Aztán telt múlt az idő, és ő lett a legjobb barátom a világon! Sokmindenen átmentünk, összecsiszolódtunk, olyan sokat tett értem, és végtelenül szeret, és tényleg nem is álmodhatnék jobb társról ebben az életben, mint Ő! A világon a legjobb ember, a legjobb barát, és a szex is...!!!

De az a hatalmas tátongó űr még mindig a lelkemben van, és semmi nem tudja betölteni. Ebből persze az következik, hogy menekülni akarok, gyűlölöm magamat, amit tettem, ami lettem, amit elmulasztottam, és ki akarok rohanni a világból, egy másik országba, egy másik életet kezdeni, hogy újra indulhassak. Egyedül. Mert ha bárkit/bármit magammal viszek, az a régi életemre emlékeztet.

És most közeleg az esküvő ideje.

Dióhéjban ennyi. Tényleg köszönöm mindenkinek a választ!!