Nem szeretem a "kötelező bemutatásokat". Ezzel én vagyok így egyedül?

Engem is zavar, de szerencsére nem igazán volt olyan, hogy na most megyünk bemutatkozni, max. valamiért arra jártunk. Hát így is hülyén éreztem magam tőle :S

Azt viszont nem tudom, hogy hogy lehet ezt normálisan kifejteni :(

Az az érzésem, te a saját családoddal sem vagy túl követlen viszonyban.

Ha én szeretek valakit, akkor szeretném megismerni azokat, akik felnevelték és akik körülveszik, hiszen az élete részei, és így csak még jobban megismerhetem általuk a barátomat. Beszélgetni is van miről, hisz ott a fiuk..

Ha nem kedvelem őket, akkor az előbb-utóbb úgyis ki fog ütközni a kapcsolatban, én legalábbis hagytam már el pasit azért, mert nem jött ki a családommal.

Szerintem a kötelező köröket fusd le, kedveltesd meg magad, a továbbiakban pedig közöld a barátoddal, hogy te jobban szeretsz vele kettesben lenni, mert ahol többen vagytok, ott feszélyezve érzed magad én képtelen vagy lazítani (pl nyaraláskor). Ha azt mondod, hogy nem vagy kíváncsi a családjára, holtbiztos, hogy megsértődik.

Én is pont így vagyok ezzel. De nem csak a rokonsággal, hanem bárkivel szemben. Utálom azt a mű kézfogást, a mű mosollyal és a robotszerűen kimondott névvel együtt.

Miért nem lehet csak simán: Helló, na, én vagyok, akiről a párom mesélt, mizu? Jó, tudom, ez eléggé tré lenne, de akkoris.

Meg utálom a családi vacsorákat (márha nem az én családommal persze, hanem pároméval). Beszélgetni a nagyonnagy semmiről, arcon a semmitmondó álmosollyal, hogy senkinek nincs egy normális témája, mert a legnagyobb sztori az, hogy izéke szakított izékével, amihez hozzáteszem senkinek semmi köze...

Nah, szóval utálom ezeket a bemagolt találkozásokat.

Első vagyok. Nálunk fordított esetben ha ide jön a párom, akivel összefut azzal köszönnek egymásnak, anyámnak utólag elmondom, hogy ki volt az, aztán ennyi. Nálunk valahogy nem szokás ez a bemutatósdi.

Az biztos, hogy anyámból jó anyós lenne, mert egy szót nem szól soha a páromhoz, semmi hiszti vagy kötekedés a részéről :D

16:16-nak.

Bocs, hogy belepiszmogok, de nekem meg pont az a bajom, hogy ŐK nem elég közvetlenek. Ha én meg lazább akarok lenni, már meg akarom törni a kínos csendet, akkor meg én "nem tudok viselkedni"...

16:21 -nek:

No hát akkor nekem ez lehet, ezért nem okoz akkora problémát..:) Én nem szoktam magamra erőltetni semmit.. Közvetlen vagyok és érdeklődő, ha nem tetszik, akkor többet nem hívnak át:)

De abszolút el tudom képzelni, hogy más nem tud órákig fecsegni a semmiről, és elég kényelmetlenül érzi magát a feszült csendben.

Van igazság a 16:32 szavaiban.

Tapasztalataim szerint eddig aki a kapcsolat komolyra fordulása után bemutatott a családjának, úgy mint "Ő az, a Barátnőm", és alig várta, hogy megismerje az enyémet, az valóban hozzám akart tartozni, megbízható volt, nyitottan állt az életemhez és kész volt a részévé válni.

Volt olyan is, akit majdnem egy év után tudtam hazacipelni, és a következő évek alatt is csak futólag találkozott a családommal: nagyon megbízhatatlan, link alak volt, került minden felelősséget, önhitt és önző volt, nem akart olyan közegbe kerülni, ahol nem ő az úr, hanem én vagyok hazai terepen, és neki tisztelettel kell szólni az emberekhez..

Ezzel nem azt mondom, kérdező, hogy te ilyen lennél, de nem lehet hogy csak nem találtad még meg azt az embert, akit lábujjából-fejebúbjáig szeretsz és elfogadsz, és része akarsz lenni a teljes életének? Lehet, hogy az ő családját már látatlanban is szeretni fogod, hiszen nekik köszönheted a párodat.. Ki tudja, mit hoz a jövő? Még csak 20 éves vagy, bármi megtörténhet!:)