Hány éves korodban esett le, h milyen csodálatos szüleid vannak és mi mindent megtettek érted?

Én olyan 17-18 éves korom körül gondolkoztam el ezen először igazán mélyen.Büszke vagyok a családomra,imádom őket,jobb családot nem is kívánhatnék.Mostmár tudom,hogy ők azok akikre mindenben és mindenkor számíthatok.

19/L

Én akkor jöttem rá milyen csodálatosak a szüleim, amikor szembesültem azzal, hogy másoké mennyivel rosszabb lenne. :) Olyan középiskolás korom vége felé.

Vannak persze hibáik,és sok mindent fogok másképp csinálni a gyerekeimmel, de tudom, hogy rengeteget köszönhetek nekik, és a mai napig sokat segítenek, ha szükségem van rájuk.

Nagyon szép ez a szám!

Én 16 évesen. Előtte mindig visszabeszéltem nekik és csak gondot okoztam. Szerintem nagyon sok fájdalmat okoztam nekik, bunkó és elviselhetetlen voltam. Azóta rájöttem, hogy nagyon sokat segítenek nekem és mindig mellettem állnak, mindig az én érdekeimet nézik. 3 tesóm van és mindig a mi érdekeinket nézik elsőként. Anyukám régen sírt is a viselkedésem miatt. Sajnos ilyenk a serdülő fiatalok és ő szerintem megérti miért voltam olyan.

Megköszönni nem igazán tudom nekik mert nehezen fejezem ki az érzelmeimet, de majd talán egyszer valahogy...

18/L

Először 24 évesen jöttem rá, amikor teljes mellszélességgel álltak mellettem, amikor épp váltam.

De igazából kellett hozzá, hogy legyenek saját gyerekeim, szóval inkább 28.

teljesen egyetértek a 21:38 as 30nő-vel

pedig apa nagyon értékes ember, és nem hagyja, hogy segítsünk neki :S

Mindig éreztem, hogy szeretnek, és bármit megtesznek értem. Nagyon szeretem őket, és igyekszek mindig mindent megtenni azért, hogy ne okozzak csalódást nekik, büszkék legyenek rám.

21/N

Kamasz koromban tomboltam, mint ahogy a hormonok is bennem. Nagyon szigorúan neveltek, és ezért persze utáltam és makacs voltam a végletekig. Hát szegény szüleim :)

Aztán huszas éveim elejére lehiggadtam, és már jól kijöttünk. De ennyi.

Most, hogy anya vagyok döbbentem rá, hogy milyen fene jó dolgom volt gyerekként, hogy milyen csodálatos gyerekkorom volt. Hogy a szülői szigor igencsak kellett, és normális felnőtt lettem szakmával, állással, lakással, férjjel, gyerekkel. :)

A férjemnek nem volt igazi gyerekkora. Apja alkoholista volt, az anyja állandóan a pasikat hajtotta (sőt még most is pedig már 60 éves, de úgy cseréli őket mint a bugyiját). Soha nem kapott szeretet, biztonságos hátteret. Nagyon visszahúzódó, és biztos vagyok benne, hogy sérült a lelke is.

Ez a két különböző világ összehasonlítása döbbentett rá, hogy tényleg fantasztikus szüleim vannak, akik most is szeretik egymást, hogy megpróbáltak mindent megadni (nem csak anyagiakban) felelősségteljes felnőtté válni.

Hát a férjem szerint én is szigorú, szerinte néha túl szigorú anya vagyok, de muszáj. Korán le kell törnöm a kicsi szarvait a gyerkőcnek, mert sajnos az én erőszakos akaratos természetemet örökölte. Mi lesz velünk, ha kamaszodik? :) Pedig imádom.