Jogosan érzem úgy, hogy édesapám nem viselkedett szépen ebben a szituációban?

A barátom dolgozik és a szüleivel lakik, én főiskolás kollégista vagyok abban a városban, ahol ő él. Mivel náluk otthon tarthatatlan a helyzet, én pedig nem érzem jól magam a kollégiumban, ezért úgy döntöttünk hosszú vívódás után, hogy jobb lesz albérletet keresni. Gondoltam, hogy a szüleimnek, vagyis édesapámnak nem fog tetszeni, hiszen én az ő kicsi lányuk vagyok, de ami történt, az még azt is felülmúlja, amit vártam. Édesanyám teljesen megért engem/minket ő tőle származott az ötlet is, hogy költözzünk össze, mert látja rajtunk, hogy nem jó helyünk van a barátommal. Édesapám viszont szinte meg sem hallgatott minket. Azt megtiltotta, hogy bármit elvigyek otthonról, amit tőlük kaptam (TV, hifi, szekrénysor, hangfalak stb...), ezt még meg is értettem. Azzal magyarázta, hogyha hazajövök, akkor ne egy üres szoba várjon. (Anyu azért annyit kialkudott nála, hogy amiket úgymond hozományként az évek alatt kaptam pont ilyen helyzetre készülve, tehát edények, poharak, fazekak, azokat elvihessem.) Viszont az egész témáról nem lehet vele beszélgetni. Próbáltam tanácsot kérni, hiszen ő a felnőtt férfi, hogy milyen albérletet érdemes, milyen fűtéssel stb..., de nem hajlandó segíteni. Gondoltuk az a baj, hogy nem vagyunk házasok a barátommal, és azt nehezményezi, hogy papír nélkül fogunk együtt élni, ezért a barátom megkérte, hogy had beszéljenek egyet négyszemközt, erre sem volt hajlandó édesapám. Így az egész család előtt kezdte elmondani neki, amit szeretett volna. Végülis az volt a lényege, hogy ő szeretne engem elvenni (anyukámmal már beszélgetett róla), csak szeretnénk pénzt gyűjteni az esküvőre, mert a szüleink nem tudják kifizetni, és lánykérés is lesz, csak a barátom meg szeretne lepni, mert tudja, hogy mivel tehetne boldoggá, csak ahhoz most várni kell egy-két hónapot. Édesapám reakciója erre annyi volt, hogy azt csinálunk, amit akarunk, és ott hagyott minket. Nem vártam, hogy örömében ujjongjon, amiért kiköltözök a kollégiumból albérletbe, de olyan rosszul esik a viselkedése. Szeretném vele megbeszélni a helyzetet, hogy mi bántja a legjobban, vagy mitől fél leginkább, de nem lehet. A barátom eddig is tartott tőle valamilyen szinten, mert elég kemény ember, de most már szinte fél tőle. Nem jó ez a helyzet így. Mit tehetnék? Ne menjünk albérletbe? A barátoméknál a helyzet tényleg tragikus, meg hát a kollégium sem a legjobb. A barátnőim egyre lazábbak lesznek, és szinte kinéznek maguk közül, amiért én tanulok. Mit tehetnék? Hogyan tisztázhatnám a helyzetet édesapámmal?