Miért ilyenek velem a szüleim?
15 éves lány vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy még nagyon fiatal. Első évem a mostani a gimiben, végre találtam egy célt, ami ösztönözhet, ami hajthat előre. Először éreztem úgy magam eddigi életemben, hogy tudom, mit akarok. Állatorvos szeretnék lenni. Segíteni, ahol csak tudnék. Természetesen vártam szüleim támogatását, de ezt nem kaptam meg.
Mondtam nekik,hogy van egy célom, ami még 5 év alatt(ennyi van még az érettségihez) változhat, de ezt nem mondanám biztosra. Kitartok az elképzelésem mellett, mert mint már írtam, segíteni akarok az állatokon. Nem éppen úgy reagáltak, ahogyan vártam. Édesapám és édesanyám finoman kijelentették,hogy keressek más álmot, mert ők nem tudnak engem elképzelni állatorvos ként..Nem illik hozzám. Nem tudják azt elképzelni,hogy beteg, sértült állatokon segítek. Inkább álmodozzak arról, hogy egy hotelben recepciós ként vagy egy irodában ülve dolgozok.. Mert szerintük az illene hozzám.
Mondtam nekik, hogy az egy dolog,hogy nem tudnak elképzelni, de számíthatok e rájuk, mellettem állnak e. Válasz, "Persze lányom, de akkor se legyél állatorvos, úgyse az leszel."
Mérhetetlenül rosszul esett, ismét egy jelentéktelen kislánynak érzem magam. Soha nem állnak mellettem, a gimnázium választásában is az lett, amit ők akartak.
Mellékesen, mióta gimibe járok, nem tudom miért, de eléggé nincs önbizalmam. Mármint, nem külsőleg(na jó, nem is vagyok egoista, de szépnek tartom magam) hanem belsőleg. Úgy érzem néha magam, jobb lenne nem is élni, senkinek nem okozok semmi örömöt, mindenkit csak megbántok. Rettentően gyerekesnek vélem minden megnyílvánulásomat, és félek más személyhez közel kerülni, félek a fájdalomtól. Sokat csalódtam, pláne édesapámban és olyanokban akikben megbíztam. Ez minden bizonnyal közre játszik.
Huhh. Elnézést, hogy ennyit írtam, de jól esett leírni :)
Véleményeket kérnék.
Köszönöm szépen.
15/L
válasza:Nehéz döntés, hogy milyen pályát válassz magadnak. Én is ahsonló helyzetben voltam mint te, bár más szakmával. Kitaláltam 11-ben, hogy hova akarok menni. Senki nem támogatott, mindenki hülyének nézett, hogy azt akarom csinálni. Szüleimet szépen lassan meggyőztem, hogy azt akarom csinálni. Végül mellémálltak, ha nem is örültek,d e nem fordultak el tőlem megkaptam a támogatásukat. Oda felvételiztem ahova én akartam, nyelvvizsgáztam nagyon jól érettségiztem, sokat dolgoztam érte és felvettek. Emlékszem mikor megtudtam, hogy felvettek anyuék gratuláltak elmondták mennyire büszkék rám hogy sikerült. Aztán elkezdtem és rájöttem, hogy nem akarom, otthagytam az egyetemet. mikor először mentem haza a saját apám nem beszélt velem, nem szólt hozzám, az állomáson mikor megöleltem nem ölelt vissza. Aztán a pofámba vágta hogy mekkorát csalódott bennem. most itt vagyok 19 évesen, az összes barátom, ismerősöm az egyetemen van én meg itthon ülök, munkám nincs és várom a február 15-ét, hogy beadhassam a jelentkezést egy másik szakra, de nem tudom hogy mire. A szüleim bármit találok ki csak lehurrognak, legszívesebben már elmennék itthonról, de nincs hová. És mi egy összetartó, rendes család voltunk, akik bármit meg tudtak beszélni, szóval még azt se lehet mondani, hogy nem megy a kommunikáció és emiatt romlott meg a viszonyunk.
Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem biztos, hogy jó az ha szembeszállsz a szülőkkel és kötöd az ebet a karóhoz, hogy de márpedig te akkor is állatorvos leszel. Egyébként addig még sok időd van, egyszerűen csak ne beszélj róla, mond hogy nem tudod még gondolkozol , akkor békén hagynak.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!