Felszínes vagyok, amikor csak azért nem akarok hozzá közelebb kerülni, mert bizonyos "külsőségek" nem tetszenek benne?

Sziasztok! Egy párkapcsolati kérdésem lenne, amit azért itt teszek fel, mert tapasztalatom szerint ebben a topikban értelmesebb válaszok születnek, mint a Szerelem, párkapcsolat (vagy vmi ilyesmi) topikban.

A helyzet a következő: egyetemista lány vagyok, és több mint vszínű, hogy tetszem az egyik csoporttársamnak. Mindketten szinglik vagyunk, és jól kijövünk barátként, úgyhogy végülis nem lenne akadálya annak, hogy járjunk. Pár hete elhívott étterembe ez a fiú (amit én kitoltam a vizsgaidőszak végéig, úgyhogy kb. két hét múlva megyünk), és már eddig is tett utalásokat arra, hogy többet érez irántam barátságnál.

Attól tartok, hogy ha elmegyünk étterembe (ami tul.képpen randiként fogható fel), esetleg egyértelműen lép, és nekem döntenem kell, hogy szeretnék-e tőle én is többet.

A gondom a következő: egy felszínes, szemét nőnek érzem magam :-( , mert nekem nem elég az, hogy ő kedves, megbízható, és biztonságban lehetnék mellette.

Nem találkoztam még olyan fiúval, akivel kapcsolatban azt érezném, gyakorlatilag bármit elmondhatnék neki a későbbiekben, megértené.

... Ennyit a leányálomról, mert ha csak ezeket tudjátok róla, akkor tökéletesnek tűnik.

A dolog rosszabbik oldala: lusta, motiválatlan, hiányzik belőle a kitartás, depresszióra hajlamos, nem logikus a gondolkodásmódja (tul.képpen azt mondanám, már-már nőiesen gondolkodik, ugyanis megfigyelésem szerint nők szoktak olyan fajta szervezési + logikai hibákat elkövetni, mint ő), erősen kapaszkodik belém, önbizalomhiánya van, azt gondolja magáról, hogy ronda és buta. (Pedig ez nem igaz.)

Van egy hobbija, a makettkészítés, sztem abban "töltődik fel", mintha a külvilág elől is oda menekülne.

Már észre vettem, hogy tőlem várja (el), hogy felturbózzam az önbizalmát és biztassam őt minden téren. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki talpraesett (én sem vagyok az - csak hozzá képest), de ami rossz, hogy észre vettem: gyakorlatilag semmit nem tesz annak érdekében, hogy megváltozzon. 3 (!) tárgyból kell UV-ra mennie, és még szintén 3 "normális" vizsgája van hátra, az eddigi jegyei pocsékak, ő pedig állandóan lehülyézi magát, de amikor érdemben kellene lépni (netalántán tanulni), szétfolyik teljesen, a 2-esre hajt, ilyen-olyan ürügyekkel tologatja, mikor kezdjen el tanulni.

Mindezek mellett persze "siránkozik" és igényt tart a megértésemre.

... Az idő meg csak telik, sztem hamarosan sor kerül arra, hogy megbeszéljük, mi legyen velünk. Én régebben szerettem volna hozzá közelebb kerülni, de mióta kicsivel jobban ismerem, úgy érzem, "lehúz" engem. Szóval, lassú a tempója sok téren, nem jár el igazán sehova, nincsenek barátai (csak én), és abszolút alulmotiváltnak tűnik.

Közben pedig egy jólelkű, kedves ember.

Gonosznak érzem magam, amiért nem elég nekem, hogy kedves, és már odáig jutottam, hogy amikor társkeresőt nézegettem pár napja, úgy éreztem, "megcsalom" őt. :-( Tudom, hogy hülyeség, de mivel fontos szerepet töltök be az életében, egészen biztos vagyok abban, hogy nagyon-nagyon rosszul érintené, ha én vki mást találnék.

Ti mit gondoltok? ... Járjak vele, hátha megváltozik, vagy "meneküljek"? ... Úgy érzem, ha járnék is vele, nem lenne hosszú életű a kapcsolatunk, de talán azzal, hogy összejönnénk, neki is nagyobb lenne majd az önbizalma a későbbiekben, mert rájönne, hogy szerethető ember...

.... Ugyanakkor akkor attól is félek, hogy tényleg nem bírnám sokáig ezt az életstílust és tempót, és nagyon hamar szakításra kerülne sor, ami pedig lehet, hogy még inkább megviselné őt, mintha soha nem járunk...

(Jaj, a legjobb az lenne, ha megváltozna :-D , de ehhez sztem nagyon-nagyon sok idő kell.)