Miért akarja mindenki örökké idomítani a másikat?

Ezt az egyet soha nem értettem. Felnőtt férfi vagyok, párkapcsolatban. Több generációsan élünk. A húgomék és édesapám is itt laknak. Egymás szomszédai vagyunk. Én soha nem szoktam egyikük terhére sem lenni, soha nem egrecíroztatom egyiküket sem, ugyanakkor leginkább a testvérem van tele frusztrációval és beteljesületlen elvárásokkal irányomban. Annyiszor kértem már, hogy miért nem lehet "élni és élni hagyni" elvet vallani. Túl idős vagyok már ehhez, hogy állandóan formálni akarjanak. (Fater kevésbé, a húgom inkább) Közös a vállalkozás minden munkából bőven kiveszem a részemet, vannak üzleteléseim, amiből mindenki profitál, de én meg állandóan olyan hülyeségekért vagyok számonkérve, hogy pl: egyszer a tesóm nem tudott kinyomtatni vmit a gépen és elkezdte ecsetelni, hogy kellett volna 5 példány, mire én azt az egyet odavittem a másolóhoz és lehúztam neki ötöt. Erre mit reagált: örülök, hogy a hátadnak beszélek. És sorolhatnám.

Kérem, senki ne vádoljon azzal, hogy nyavajgok, rinyálok, mert nem érzem, hogy így lenne. Én sem vagyok tökéletes, nekem is vannak hibáim. Csak azt tartom igazságtalannak, hogy a többiek sem tökéletesek, ezzel nem is lenne baj, de azt nehezen viselem, hogy ameddig én SOHA nem kezdeményezek velük konfliktust, soha nem ítélkezem vagy minősítem őket, akár a hibáikat is, addig ők meg állandóan engemet akarnak nevelni, formálni.

Lehetetlen lenne kialakítani egy olyan életet, ahol toleráljuk egymást vagy eltérő értékrend esetén elviseljük azt az ún 3 lépés távolságot?