Szerintetek lesz még nekünk valaha is normális apa-lánya kapcsolatunk, vagy ez veszett ügy?

Apával kb. ovis koromig jó kapcsolatom volt. Utána azonban kezdtem rájönni, hogy nem olyan ember mint amilyennek kisiként gondoltam. Arra emlékszek, hogy egyszer mikor kicsi voltam felborított a barátnőm valamit ami kiborult a szőnyegre, apa pont ekkor jött haza és torkaszakadtából elkezdett üvöltözni anyával én meg fent sírtam a szobámban. Nagyon féltem tőle, mert alkoholista volt és bántotta anyát (ráborította a pörköltet, kitépte a fülbevalót a füléből...stb.). 10 évvel ezelőtt elváltak a szüleim (hál' istennek), és ekkor megharagudott rám apa, mert egyszer nem akartam hozzá elmenni, hanem inkább anyukámmal szerettem volna maradni. Ekkor azt mondta, hogy még a ház közelébe se merjek jönni (voltam vagy 11 éves). Később megbékélt, szüleim válása után hetente vagy kéthetente hétvégén találkoztunk. Szombaton kimentem délelőtt vasárnap délután jöttem haza. Azonban nem sokszor találkoztunk ilyenkor se. Apa egész hétvégén haza se dugta az orrát, hanem a kocsmában volt. Szombaton este beszéltünk egy pár szót, felszínesen elmeséltük egymásnak a dolgainkat, de igazából láttam, hogy nem is nagyon figyel rám, nem különösebben érdekli az amit mondok neki.

Most itt vagyok 20 évesen és valahogy nem tudok úgy ránézni mint egy apára. Nem tudom neki elfelejteni azt, hogy megütötte anyát vagy azt, hogy rondán beszélt/beszél még most is velem. Sose biztatott, sose támogatott semmiben sem. Ő mindig egy kis hülye gyereknek tartott engem, csak azért mert lány vagyok. Pedig egyetemista vagyok, vannak terveim, de ő mindig mindenről próbál lebeszélni és elhitetni velem, hogy én egy 0 vagyok. Ezek miatt nem tartom őt az apámnak...csak egy idegennek.:(