Miért félhetek apámtól? Soha nem bántott, mégis van valami féle félelem bennem irányában.

Pszichológus segítségével kiderítheted.

Legvalószínűbb, hogy átvetítesz rá valamit, ami nem vele történt meg, de az egyéb lehetőségek száma is elég nagy. Nincs erre általános válasz, egyéni esetek, egyéni válaszok vannak. Lehet komplexum is (köznyelvben komplexus), amikor nem a konkrét személy a félelem tárgya, hanem egy kellemetlen élmény rögzül a tudattalanban, és ez kötődik valamihez, amit azonban a konkrét személy folyton eszedbe juttat.

Nagyon egyszerű példa, ha egy kiskutyát megver egy bagószagú illető, akkor az acsarkodni fog minden dohányosra. Pedig senki más nem bántotta, csak egyetlen ember, aki lehet, hogy maga nem is dohányzott. Vagy kis korodban kórházba kerültél, ahol átélted az elhagyatottság érzését, és ott a falon volt egy kép egy havas tájról. Te meg felnőttként utálod majd a havat, és azt sem tudod miért, hiszen soha nem volt vele rossz élményed?

Az ilyen lelki elakadásoktól jó megszabadulni, mert később komolyabb gondokat is okozhatnak a kapcsolataidban. Utána kell járni, felhozni tudatos szintre, pontosan beazonosítani, megszabadulni tőle. Nem egyszerű, nem fáklyásmenet, szerintem megéri.

Ez szerintem a rosszabbik verzió.

Engem mindig elvert apám, amikor rosszat tettem. De tudtam, hogy csak akkor kell félnem tőle, ha rosszat teszek.

De vannak, akiket folyamatosan lelki terrorban tartanak. Egy ujjal sem érnek hozzájuk, mégis az illető fél, retteg. Szerintem ennek egy nagyon enyhe fajtája állhat fenn nálatok.

Nagyon kevés információ van ebben a kérdésben ahhoz, hogy használható választ lehessen rá adni, én csak a saját esetemet tudom elmesélni.

Én apum se bántott soha. Legalábbis nem nyúlt hozzám egy ujjal sem.. de elég nehéz természetű. Nagyon zárkózott, mindig is problémái voltak a szocializálódással, és bizonyos dolgok lekommunikálásával. Barátai nemigen vanak, kerüli az embereket. Ha ideges lesz valamitől, akkor úgy képes nézni, és úgy képes kimondani a dolgokat, hogy megfagy bennem a vér. Volt olyan, hogy szegény anyu hazajött fáradtan a melóból (ő otthon ül mert "szabadúszó" – nem keres semmit), leült a tévé elé, valamit eszegetett, ami idegesítette aput, és ezt a "dögölj meg" fordulattal élve juttatta kifejezésre.

És szörnyen rendmániás, sokat b@szogat minket, ha valami nem "a helyén" van. Holott ő az egyetlen a családból, aki nem melózik. Ugyanakkor ha nekiáll takarítani, rendet rakni, az is kellemetlen, mert fennál a veszélye, hogy ideges lesz közben, ja és zenét sem lehet hallgatni, csöndnek kell lennie.

Ha hangosan rendet rak (amit máshogy elég nehéz), főleg ha még el is káromkodja megát közben néha, akkor annyira feszült vagyok, hogy semmit nem vagyok képes csinálni addig, amíg abba nem hagyja. Ez is a "félelem" egyik formája (tágabb értelemben). Ez szerintem onnan eredhet, hogy amikor kicsik voltunk a húgommal, és kupleráj volt a szobámban, akkor ő úgy próbált fegyelmezni minket, hogy indulatosan beledobálta a játékainkat egy nagy piros műanyagkosárba, hogy ezt mind kidobja, ha nem rakunk rendet..

Amikor nem vettek fel elsőre az egyetemre, ezért keletkezett egy "holtév", ami kizárólag azzal telt, hogy készültem az újabb felvételire, nagyon aggódott, hogy ne kallódjak el. (Szerintem ez azért lehet, mert ő fiatalkorában érettségi után 8 éven keresztül nem csinált semmit.) Másodszorre sikerült a felvételi (ami abban a suliban elég jó eredmény), de ezt ugye nem tudhatta előre. Szóval abban az évben féltem tőle. Mert nem hagyott békén, azt akarta, máshova is jelenkezzek (pedig én nem akartam sehova máshova járni), és kevésnek találta, hogy az életem abból áll, hogy felvételire készülök, azt akarta, hogy meéózzak is vagy valami. Ami teljesen érthető, hisz nem vagyunk eleresztve, és végülis megvolt az érettségi, de az én szakmámban (ami akkor még nem volt az én szakmám) nulla tapasztalat.. ebben a helyzetben amikor megkérdezte tőle, a frissen éretsségizett lányától, hogy "mi van munkaügyben?", a vér is megfagyott bennem. pedig csak egy kérdés.. de érződött a hangjából az elvárás, aminek én akkor nem tudtam megfelelni. És úgy érezte, túl sokat szórakozom. (Akkori barátommal naponta randiztunk.) Persze valamilyen szinten érthtő volt az aggodalma, nem tudhatta, mikor vesznek fel (azt az egyetemet sokan próbálják éveken át), azért írtam, mert abban az évben konkrétan féltem aputól.

Akkor alakult ki az is, hogy teljesen megváltozott a viselkedésem, ha megjelent a lakásban (amúgy a földszinti irodájában szokott ücsörögni egyedül, mostanában meló helyett már a meló illúzióját keltve magában). Aszerint változott a viselkedésem, hogy az ő igényeinek megfeleljek. Ha kupi volt a szobámban, gyorsan becsuktam az ajtót, de ha épp rend, akkor szándékosan nyitvahagytam, hogy lássa. Ha épp egy helyben ültem, magamban kiszámoltam, hogy épp akkor keljek fel onnan, mikor elhalad az ajtóm előtt, hogy azt lássa, épp mozgásban vagyok, tevékenykedem – ellenkező esetben megkérdezte volna, mit csinálok. Ja és ő délben jön fel mindig ebédelni, mert ugye ő jó korán kel, én viszont igen későn, de mindig úgy időzítek, hogy ha 11-kor ébredek fel, akkor pl. már nem reggelizem, hogy pont éhes legyek én is délben, hogy azt higyje, már rég fenn vagyok és megéheztem azóta, mint minden tisztes polgár.

Mikor persze felvettek, akokr egyrészt megnyugodtam, másrészt öt évig ritkábban volt lehetőségem sokáig aludni.

Már lediplomáztam, de állandó bejárós munkahelyem egyelőre nincs, szabadúszóként nyomatom jelenleg, annyit keresek, hogy ne kelljen már szülőktől pénzt kérni. Külön lakni nincs esélyem, albérlet meg pénzkidobás lenne, és a fentiek ellnére szerencsére jó a légkör otthon.

Néha megkérdezi, szoktam-e állást nézni, de ritkán, mert tudni szokott a munkáimról, és nem tűnik elégedetlennek velem, érek el sikereket. Szóval most nem mondanám, hogy félek tőle, és az ilyen kínosabb párbeszédeket is megtanultam kezelni.

De mai napig remeg a gyomrom, mikor rendet rak, vagy ideges akármi miatt.. És néha neki tudnék esni, ahogy anyuval tud beszéni..

Aki képes tiszteletet kiváltani másokból, annak egy nézése is félelmetesebb lehet, mint másnál a verés.

GYerekkoromban anyám nem volt keménykezű, inkább érzelmileg labilis - különösebb következetesség nélkül néha meggyepált.

Apámtól csak kamaszkoromban kaptam egy pofont egy beszólásért. De előtt és utána is, ha baj volt, anyám üvöltött, apám pedig csak kicsit felhúzta a szemöldökét... Na ez utóbbitól a sz.r is megfagyott bennem - anyámtól viszont nem féltem, mert egyszerűen nem tudtam komolyan venni, nem tiszteltem.