Nem érdemes sajnálni azt a halott lányt?

Tudom, milyen ez a "köszönőviszonyban sem vagyok, mégis ismerem" típusú kapcsolat, vidéken élek, sok száz embert látok újra és újra, akikkel sohasem beszélek. Ha egyikükkel történik valami, akkor úgy érzem, tragédia: akár velem is történhetett volna, vagy valamelyik családtagommal, hiszen ő is éppen olyan hétköznapi életet élt, mint mi.

Ha neked ez az első halállal kapcsolatos "élményed" akkor valószínűleg most tudatosult benned teljesen, bármikor vége lehet mindennek. Ha már volt olyan hozzátartozód, aki elhunyt, akkor pedig nagyon jól tudod, miféle fájdalmat élnek át most a szerettei, és ez viselhet meg tudat alatt.

Részemről az öngyilkosságot abszolút elítélem, ismerek olyanokat, akiket egy életre tönkretett egy szeretett ember halála.. Ilyenkor a hozzá közeli személyek mind magukat hibáztatják, hogy észre kellett volna venniük, segíteniük kellett volna, persze hiába. Az öngyilkosság tényleg önző dolog, nem sajnálom őket különösebben..

Szerintem teljesen természetes, amit érzel, ne foglalkozz a szurkálódással. Próbáld túltenni magad a dolgon, ha úgy érzed, könnyebb lezárni az ügyet magadban, akkor menj el a temetésre.. Talán megkönnyebbülsz tőle. A halált sohasem lehet megszokni, vagy megbarátkozni vele, és azt kell mondjam, minél több ember hal meg körülötted, egyre rosszabb lesz.. Most kell megtanulnod együtt élni vele.

Nem értem, ha nem szeretted, nem állt hozzád közel, nem volt része a mindennapi életednek, akkor miért sirattad meg és miért mennél el a temetésére?

Nekem ez inkább önsanyargatásnak tűnik, hogy legyen min szenvedni

Bocs, de nekem ez a véleményem.

Nekem is jópár éve meghalt egy barátnőm. Nagyon közel ált hozzám de iskola miatt távolra kerültünk egymástól s nemtudtuk felvenni a kapcsolatot. Mikor meghalt s elmentem a temetésére hát majdnem megütött a guta, mikor velem szemben ott bőgőtt hangosan zokogva s a párjukra támaszkodva! két volt évfolyamtársunk. Mindig is levegőnek nézték mert nem volt nekik "menő", nem is köszöntek neki, gunyosan lenézték. Sose voltak azok a megbántuk tetteinket tipus, nekik ez is egy "szinpad" volt. ÉN legszívesebben megöltem volna őket ott helyben, apu vitt el. Na ez a szánalom.

Gondolj arra, hogy ha valakivel sose beszélsz, nem is köszönsz neki s ilyen történik akkor a jelenléted sértheti az IGAZI barátokat s gyászolókat.

Utolsó előttinek: Lehet, hogy pont azért sírt annyira az a két volt évfolyamtárs, mert bűntudat gyötörte őket, nem tudhatod, nem ismered őket annyira. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni (tanusítom – engem is terrorizáltak anno), de belőlük is válhat normális, érző ember.

Kérdezőnek: Nem kell elmenni, de ha neked fontos, szerintem nem para a elmész. Segíthet a feldolgozásban – ha tényleg úgy megviselt. Szerintem a rokonoknak nem az lesz a fő gondjuk, hogy hány olyan arcot látnak, akit nem ismernek.

Én nagyapámnak múlt héten volt a temetése. Voltak sokan, akikkel még nem találkoztam, vagy nem emlékszem rájuk. Tökre nem ezzel foglalkoztam, hanem a lényeggel. (Plusz a lábujjammal ami majdnem lefagyott a hóban.)

Azert erdekes az, hogy nem tisztelted meg a koszoneseddel akkor, amikor elt, s most pedig amikor mar nem el, akkor adnad meg Neki azt a tiszteletet, hogy elbucsuzol Tole!

En igy idegenkent is sajnalom, mivel biztosan nehez sorsa lehetett, hogy igy dontott.

En a helyedben nem tettem volna fel itt a kerdest, s nem kerdeznem a mamamat, hogy mit tegyek, hanem En dontenem el, s tudnam azt, hogy mi a helyes ilyenkor.

Viszont azzal, hogy elmesz a temetesre, mar nem fogod megadni azt a tiszteletet az elhunytnak, amit akkor kellett volna, amikor meg elt!

Mindent embert addig tisztelj es szeress, amig eletben van!

..Most az, hogy néha látjuk egymást valakivel a buszon, de még ne köszönünk, az nem a tisztelet hiánya, csak úgy tudunk egymás létezéséről és kész. Szintekre is lehetne osztani az ismeretséget, a nulla a teljes idegenség, ez most az egyes szint, a kettes mikor már "szia", és így tovább, érteed..

Bocs a hangnemet.