Ez milyen személyiségzavar nálam? Tehetnek róla a szüleim?

Már gyerekkoromban is a szépet kerestem mindenben, szerettem a középpontba lenni és csak szép gyerekekkel barátkoztam. Általános iskolában is népszerű voltam, sokat foglalkoztak velem, de ott már voltak nálam szebbek is, akikre irigykedtem, meg sírtam egyszerkétszer délutánonként hogy én miért nem lehetek olyan szép. Aztán jött a gimnázium és vele együtt a pattanások, amik mára elmúltak, nem sok volt egy-kettő de azt is tragédiaként éltem meg. A gimis évek alatt rengeteg szerelmi csalódásom volt, mármint sok pasira rányomultam, és mindegyiknek más lány tetszett, ezért mégrosszabb lett az önképem. Igazából vagy lenézek másokat, vagy magamat nézem le és felnézek rájuk, az egyetemre bekerülve sok fiúval kikezdtem, még a tanáraimmal is, annyira kellett a visszaigazolás, középpontban voltam, még akkor is amikor nem akartam, és visszavonultabb voltam. Mostanra már elég sok mindent megbántam, vagyis egyre csak a negatív dolgokat hallom vissza az emberektől, és utálkozva néznek rám. Én csak a gátlástalan viselkedésemmel akartam elvonni a figyelmet a kinézetemről, azt akartam hogy senki se szeressen meg, mert nem akartam csalódni, úgy gondoltam, hogy ha a testem ronda, akkor már legyek mindenben taszító az emberek számára, a férfiak számára is. Nem akartam hogy bárki is szeressen, még azokat is nagynehezen sikerült leépíteni, akiknek tetszettem. Furcsa ez a világ néhány józan félórám van csupán, sosem értettem tényleg soha hogy az emberek mit szeretnek bennem, gyakran vonzottam őket, de mindig terhes volt számomra a szeretet, úgy éreztem nem érdemlem meg. A kinézetem miatt, ami a pénz hiányában nem tökéletes, mert amúgy átlagos vagy nem is tudom. Az újabb trendek, a tv is rossz hatással vannak rám, minden nőt sokkal szebbnek látok mint magamat, a férfiak egyre kevésbé érdekelnek, mindegyikre úgy nézek mint aki majd úgyis megcsalja a feleségét ha az már öreg lesz. Az egész életemet végigkíséri a szépség utáni vágy, lehet ez reinkarnáció, vagy genetika, esetleg a szüleim rontottak el valamit a nevelésemben. Egyke gyerek vagyok, halálra kényesztettek. Apukám néha kritikusabb volt, de nem vészesen, anyukám magabiztos, határozott nő. Mostanában hogy többet vagyok itthon beszéltem nekik a problémáról, apukám fortyog, anyám meg mikor megemlítettem neki hogy iskolapszichólógushoz, vagy pszichólógushoz mennék, helyből tiltakozott, hogy ez szégyen, bekerül nyilvántartásba az állami praxisba amúgy meg drága. Barátaim vannak, csak más városban 200km-re tőlem. Az anyám mióta ezeket elmondtam sehova sem akar elengedni, félteni kezdett, én meg ebbe a bezártságba beleőrülök. Úgy érzem mostanra durvult el a helyzetem annyira, hogy orvosi, vallási, vagy valamilyen terápiás kezelést vegyek igénybe. Az életem úgyanolyan mint a többi fiatalé, csak mindenkinek beszólogatok, hirtelen dühkitöréseim vannak és

ilyesmi. A legrosszabb, hogy mostanában már a beszédem is zavarok, olyan szintre süllyedtem, hogy meg sem merek szólalni az emberek előtt, néha egy totyógós kisbabának érzem magam. Sok rossz tapasztalatom volt, hogyan lehetne ezen segíteni?