Milyen személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki hajléktalanná váljon?

Hallottam három történetet,hogy hogy lettek hajléktalanok.

Az egyik pasas építészmérnökként sikeres vállalkozó volt.2 nagy ház tulajdonosa,boldog házasságban,boldog apuka.Egy nap azt a hírt kapta,hogy halálra gázolták a a feleségét és a lányát.Összeroppant.Inni kezdett,majd,elkártyázta az összes vagyonát.Nem érdekelte senki,semmi.A barátoktól,családtól nem kért segítséget,mert nem akart.A végére hajléktalan lett.A piálást abba hagyta,nem kártyázik már,de már annyi ideje az utcán él,hogy nem is akar a társadalom begyepesedett tagja lenni..Dolgozik újra,ügyel a tisztaságára,senki nem mondja meg,hogy hajléktalan..de így boldog..Ahogy mondta:önmaga ura. ( A Tv-ben mesélte el a történetét,érdekes volt)

A másik embert személyesen ismerem.Kalauzként dolgozott.Sokáig boldog házasságban élt 2 fiú gyermekkel.Egy nap kiderült,hogy a házassága érvénytelen,mert az előző feleségétől akinél szintén volt 2 gyerek nem vált el.Így a második házasságot érvénytelenítették,az elsőt a felesége felbontotta.Két család összeroppant,a kalauzt megbüntették,és 2 év börtönbüntetést kapott.Amikor letelt a büntetése nem volt hova mennie csak az utcára.Annyira szégyellte,hogy ő sem kért segítséget senkitől,pedig egy értelmes ember..

A harmadik eset szintén a Tv-ben volt.Ott egy egyetemista tanár lett hajléktalan,és senki nem tudott róla egy ideig.Mindig tisztán,ápoltan jelent meg.Sajnos az ő esetét nem tudom,hogy miért lett az.

Szóval ahogy írták :bárkiből lehet hajléktalan.Van aki ki tud lépni belőle van aki nem.Van aki ki akar lépni belőle van aki nem...Nem személyiségfüggő..

az más, én is sokszor aludtam már másoknál, főleg bulizós éveim alatt.

a nővéred esete sem ugyanaz, mert nyilván tudják a barátaitok, hogy lenne amúgy hová mennetek.

akik hajléktalanná válnak, azoknak általában zűrösek a rokonaik is, ezért hozzájuk nem mehetnek. és ezt tudja róluk a környezetük is, hogy nincs hová menniük.

senki nem akarja befogadni, majd kidobni őket.

akkor még nagyobb lenne a lelkiismeret-furdalásuk, ezt megelőzvén inkább be sem fogadják őket.

A kérdező kommentje:

rengetegszer aludtam már barátoknál (tesóm meg volt, hogy hónapokat is ), ismerősöknél. és nálunk is szoktak aludni.

Azért ez nem ugyanaz..Ilyenkor az ember tudja,hogy ez csak pár napig/hétig szól...

Megint más,ha valakit évekre kell a családba fogadni,etetni,itatni...Bizony itt mát nem biztos,hogy a család összes tagja benne lenne.

Tudod nálunk is rendszeresen alszanak barátok,rokonok..Még örülők is neki..

Viszont az egyik rokonunk aki csak 2 hónapra kért menedéket és végül 8 hónapig élősködött rajtunk a végére már a víz vert ki tőle..Az életünk egyre nehezebb lett általa,és bizony volt egy pont amikor elég volt,mennie kellett.(főleg amikor már teljesen természetesnek vette,hogy a nőjét is felhozza a lakásba és őt is etetni,itatni kellett.(Pedig gyerek mellett nekünk is gondolkodni kellett az étkezések miatt..) Nem mindenki vállal be egy hajléktalan barátot..

Hát tudod, lehet hogy van igazság abban amit mondasz , de az élet nem mindig ilyen egyszerű és egyértelmű. Lehet bárki, lehet bármilyen egy biztos megnézném azt az embert aki emelt fővel lép tovább onnan hogy tönkrement az élete. Ilyenkor általában csúszás következik és depresszió, aztán valaki vagy kilábal belőle vagy nem. És azért az egészen más hogy te a tesódnál alszol és ő nálatok meg barátoknál stb. Amikor már nem csak hozzátok kell alkalmazkodni hanem egy családhoz, az azért más. És annak is igaza van aki azt mondja hogy lehet hogy azért nem fogadják be mert kidobni mégrosszabb. És az is igaz hogy az ilyeneknek nem túl jó a családi viszonyuk és állapotuk. nem kell feltétlenül hogy mindenki utálja, elég csak egy olyan is hogy nem mindennapos a viszony. Én sem mennék olyanhoz segítséget kérni akivel nem mindig tartom a kapcsolatot.

Szóval milyen jellem lehet azt szerintme nem lehet igy meghatározni mert sokszor nem jellem kérdése inkább az adott helyzet és az hogy az ember milyen mély depresszióba esik ettől. És bármikor megtörténhet bármi bárkivel, még akár veled is. És elelinte mindenki befogad majd, de nem biztos hogy egy életen át! És nagyon nehéz lakást venni, vagy akár bérelni is, az ilyen emberek többsége nem is keres annyit. És egy munkahelyre sem veszik fel szivesen lakcim nélkül, csak ilyen kispénzeket hozó munkákra, abból meg örülsz majd ha kenyeret veszel hogy ne halj éhen.

Egyetértek a hozzászólók többségével, legnagyobbrészt nem személyiség kérdése.

S nagyjából olyan arányban vannak hajléktalanok közt akaratgyengék, alkoholisták, vagy egyéb függők, mint a nem hajléktalanok között.

Én is voltam hajléktalan, igy elmesélem a történetem, azán majd leszürsz belőle, amit akarsz.

Ott kezdődött a dolog, hogy igencsak megromlott a szüleim házassága, napi szinten tetlegességig fajultak a dolgok, sokszor menekülnünk kellett hazulról. Illetve anyu menekült, mi meg ha éppen tudtunk, mentünk vele, ha nem volt rá lehetőségünk, nem mentünk, nekünk nem esett komolyabb bántódásunk, "csak" lelkileg viseltek meg minket a történtek. 3-an vagyunk, testvérek, és ez alkalommal, amit mesélek, csak én tudtam menni anyuval, a testvéreim nem, mert nem voltak otthon, nem tudtak a dolgokról. Szóval kitört a szokásos állóháboru otthon, és igy ha nem akatunk meghalni (és ezt komolyan irom) mennünk kellett..... most is. Ekkor 14 éves voltam, már nem annyira gyerek, de még nem is felnőtt. Szóval, mentünk, mentünk, mendegéltünk, és kb 150 km-re az "otthontól" megálltunk. Egy addig általunk nem ismert megyeszékhelyen próbáltuk megvetni a lábunkat. A nem ismertet úgy értem, hogy még nem jártunk ott azelőtt soha, és nem ismertünk ott senkit. 2-3 napig padon aludtunk az utcán. Nyilvános mosdóban tisztálkodtunk, amennyire tudtunk, persze az igencsak elégtelen volt a korábbi lehetőségeinkhez képest. Ruhát sem tudtunk váltani, mert nem volt időnk csomagolni, pénzünk is csak annyi volt, ami éppen anyám zsebében volt, 1-2 ezer Ft. Ami nem sok. Bevallom őszintén, mert bár büszke nem vagyok rá, de a történethez tartozik, azt ettünk, amit a boltban lopni tudtunk. 1-2 zsemle, olykor előre csomagolt szalámi, ilyesmi. Ezek mellett azért folyton éhesek voltunk, mert ez közel sem volt elég, és nem kielégitő táplálék, de akkor még annak is örülni kellett. Ekkor megpróbáltunk magunknak kijárni tetőt a fejünk fölé. Kaptunk is átmeneti szállást........egy hajléktalanszállón. Mindegy, ez akadt, még örültünk is neki. Ugyan nem kevés előitélet dolgozott bennünk, amihez hozzátette a magáét, hogy 26 külömböző koru féerfi mellett mi ketten voltunk az egyedüli nők. Már amennyire én 14 évesen nőnek számitottam. De mivel azért már szépen nőttek a melleim, és nőiesedett a testem, egy kiéhezett férfinak nem okozott volna gondot, hogy hova soroljon, igy én is most nőnek számitom magam. Szóval, 26 hajléktalan férfi köré kerültünk, és bizony mint irtam, voltak félelmeink. DE!!!!! Csalódtunk, méghozzá kellemesen. Mikor befogadtak minket oda, rá kellett jönnünk, hogy legalábbis azok a férfiak igenis normális emberek, nem alkoholisták, mint sokan gondolnák, és az ott élők többsége igenis dolgozott, csak éppen nem volt elég a fizetése ara, hogy kivegyen magának egy albérletet, amire mint tudjuk kaukció is kell fizetni, és még sokszor be is kell bútorozni. Szóval, azok a férfiak, inditottak el az iskolába, mert nekünk nem volt rá pénzünk, igaz, elő nap csak 5 db papirt, és 1 tollat vittem, de szép lassan meglett mindenem. Ruhákat is kaptunk, az egyik "lakótárs" pékségben dolgozott, igy minden reggel még meleg kenyér várt ránk a szobánk kilincsére akasztva, akkor aki éppen nem dolgozott, minden hajnalban elkisért a suliba, mert a hajléktalanszálló eléggé kint volt a városhatáron túl, és ő vigyázott rám, hogy ne legyen semmi baj. Mert ugye az a környék azért normál esetben mégsem gyereknek való. Akkor volt, aki videótékában dolgozott- minden este zárás után más filmet hozott "haza", amit csak akartam. Volt, akitől szinte minden nap sütit kaptunk, akkor közösen összedobták a kajára valót, cserébe anyám megfőzött, és természetesen ők is kaptak belőle. Tőlük kaptam életem első mozijegyét is, bár a filmre nem jutottam el, mert apám megtalált minket, és hazacipelt. ÉS a végén, 2 hónapon keresztül fenntartották nekünk a szobánkat, mert tudták, hogy visszamegyünk. Senki nem léphetett be oda, senki nem vihetett el semmit onnan. És igy érintetlenül várt minket minden, mikor végül -immár- a testvéreimmel visszamentünk. Végül összegyült annyi pénz- hála a hajléktalanoknak, mert óriási sokat jelentett a segitségük, hogy mielőbb biztonságos környékre kerülhessünk- szóval sikerül végül albérletbe költöznünk, és minimálisan be is tudtuk bútorozni. ( ismét hála nekik) De mikor elköltöztünk, bár utánna is sokszor találkoztunk, az már nem volt ugyanaz. Nagyon hiányoztak, és furcsa volt nélkülük az élet. Én nagyon jól éreztem magam ott, és egy kis idő elteltével már egyáltalán nem féltem tőlük.

ma 09:55 vagyok még mindig.

Szóval kb ennyi volt a történet. És hogy mit tudtam meg róluk? Megpróbálom összegezni. Ime az én tanulságaim:

- náluk is ugyanúgy vannak ugynevezett szintkülömbségek, mint a "normál" embereknél.

- vannak dolgozó hajléktalanok, és nem dolgozó hajléktalanok.

- ők is emberek, akárcsak mi.

- vannak, köztük okos emberek, öregek, és fiatalok, betegek, és egészségesek, stb.

- aki a pékségben dolgozott, ő 22 éves volt, és saját bevallása szerint azért dobták ki a szülei, mert nem tanult, nem dolgozott, csak bulizni akart. Azóta persze már megváltozott, és már ő nem akart visszamenni, viszont a fizetése nem volt elég az albérletre.

- akitől az első mozijegyemet kaptam, vegyészmérnök volt, ő a válása után került utcára, válásakot 45, mikor mi is odakerültünk, 53 éves volt, igy normális munkát már nem kapott. Ő iskolázott be, mert ( tőle hallottam legtöbbször) Az iskola elengedhetlen az élethez, és ne lógjam el, mert még fiatal vagyok, később nem fogok tudni tanulni. (Milyen igaza volt.) És minden délután, mikor hazakerültem, leült velem tanulni, kikérdezte az anyagot, ahogy kell, szivén viselte a sorsomat. Soha annyira rendezettek nem voltak az iskolai dolgaim, mint abban az időszakban.

- arról hogy esetleg azért voltak velünk olyan kedvesek, és védelmezőek, mert nők vagyunk: miután mi odakerültünk, került oda egy másik nő is, de ő nem akart semmit az élettől, elhagyta magát, igy nem is törődtek vele.

- anyám, ahogy felgyógyult a testi sérüléseiből (menni is alig tudott, mikor odakerültünk, alig látott, úgy be volt dagadva a szeme. És nem volt egy picinyke hely az egész testén, ahol ne lett volna zúzódása, ez még apám révén szerezte, mikor mennünk kellett, azért irtam, hogy ha nem megyünk, akkor meghalunk, legalábbis anyámnak biztosan vége) munkát keresett, és talált is, viszont nem tudott ott lenni velem, mert folyton dolgozott, hogy jussunk valamerre. Addigra persze már tudta, hogy nem lesz bántódásom, meg fognak semmi olyat tenni amiktől tartottunk beköltözéskor. Szóval, látszott rajta, hogy kezdeni is akar valamit magával, nem csak ül a babérjain, ezért is kaptunk meg annyi mindent kezdőlökésként.

Természetesen tudnék még ideirni dolgokat, de nem akarom, hogy bárki is azt hinné, hogy olyan jó volt ott, hogy ki sem akartunk költözni onnan. Nem. Már maga a tudat sem volt kellemes, hogy hajléktalanszállón lakunk, és persze ott volt az is, hogy bárki odaköltözik, azt el kell fogadni, mert nem mi döntünk ebben, hanek felsőbb szervek. Negativum volt még, hogy nem volt férfi és női wc, sem külön fürdő. Viszont volt megbeszélt jelzés (papirakasztó a kilincsre, hogy foglalt a fürdő, vagy a wc. Szóval voltak negativumok is rendesen. Azokat is sorolhatnám, de minek.

A lényeg, hogy sok oka van annak, hogy egy ember haléktalanná válik, és nem biztos, hogy alkoholista, vagy éppen gyenge, akarat nélküli báb csupán az illető.

Ismertem olyat is, akinek volt állása rendesen, megtehette volna, hogy fizet magának albérletet (ő vett nekünk ruhákat), csak mivel beteg ember volt, nem mert egyedül maradni, és egy idegenne, sem mert összeköltözni. Ott szeretett volna maradni a mi kis " családunkban" ahogy ő fogalmazott. Igy többett kellett fizetnie az ottlakásért, de nem bánta.