Normális az a gondolkodásmód hogy a férj az első utána a gyerekek????

Ahogy sokan írták, a férjet sem egészséges háttérbe szorítani.

De neked nem az fáj, hogy nem voltál "az első". Hanem hogy azt láttad, hogy egy ennyire rossz embert szeretett anyád, téged meg nem (még ha visszagondolva esetleg azt látod is, hogy valahol azért mégis), ő fontos volt, te meg nem (még ha visszagondolva vannak is jelei, hogy mégis) és emiatt úgy érezted, te még annyit sem érsz, még annyira sem vagy jó, mint ez a szörnyű alak. Még a legfontosabb ember szemében is alatta vagy. Fáj, hogy idézőjelben "nem érdemelted meg" a szeretetet, de nem tudod, miért. Miközben valójában ezt a bánásmódot, és ezt a háttérbeszorítást nem érdemelted meg. Sajnálom, hogy így kellett érezned, te is tudod, hogy nem tehetsz róla, és hogy amit rólad mondott neked ez az egész, az nem igaz. Jobbat értemeltél volna. Remélem, sikerül annyi szeretet találnod a felnőtt életedben, hogy begyógyuljanak a sebek.

"Azóta már én is anya vagyok de nekem eszembe nem jutna hogy egy f*sz fontosabb legyen mint a gyerekem."

Ha a férjedre csak egy f*szként tekintesz, akkor nagy jövőt ne jósolj a házasságotoknak.

Nem kell fontossági kérdést csinálni ebből, mert a házastárshoz és a gyerekhez való viszony teljesen más. A házastársad az, akivel együtt élsz, akivel közös döntéseket hoztok, közösen menedzselitek a családot. A gyereked pedig az, akit felnevelsz, akiért felelősséggel tartozol, és akit önálló emberré kell nevelned.

Nálatok anno ez nem volt meg, és lehet, hogy továbbviszed a rossz mintát, csak épp a fordítottját, mert te a férjedet minősíted negatívan, ahogy anno anyád téged.

Keress szakembert, mert ez sem jó.

A barátnőm attól a pillanattól kezdve kezdte hanyagolni a férjét, hogy a gyerekük megszületett. A születése percétől fogva a férj csak egy szükséges "rossz" volt a családi életükben. A gyerekkel külön szobában aludt anyuka, egy pillanatra sem hagyta kettesben apukát a gyerekkel, mert meg volt győződve róla, hogy a férje "béna" mindenhez. Aztán mikor a gyerek három éves lett, elváltak, mert a férj már nem bírta a helyzetet, amit meg is értek. Még külső szemmel is fájdalmas volt nézni, hogy a barátnőm szinte szerelmes a gyerekébe, a férjét pedig teljesen elhanyagolja, mióta a gyerek megszületett.

Olyannal még nem találkoztam, amit a kérdező ír, szerintem az a gyakoribb, hogy a nő mindenben a gyereket helyezi előtérbe. Egyik véglet sem jó, meg kell találni az arany középutat, ami minden bizonnyal baromi nehéz, de én azt sem tartom jónak, mikor valaki számára megszűnik létezni a párja onnantól, hogy a gyerek megérkezik hozzájuk.