Melyik a rosszabb, ha tudod hogy meg fog halni a szeretted ( pl. végstádiumos rákos) vagy ha hirtelen, váratlanul hal meg pl. autóbalesetben?

Szerintem a lassú, tehetetlen halál a legrosszabb. Nyílván nem kívánom senkinek, de egy váratlan gyors halál bármikor “jobb”, mint nézni ahogy lassan (hetek, hónapok, évek alatt) az emberböl kiszáll az élni akarás és már nem önmaga, csak várja a halált, vele együtt az egész környezete, szerintem ez megmérgezi a vele töltött szép emlékeket.

Sajnálom aki ilyen helyzetben van.

Szerintem, nem az a döntő, hogy hirtelen, vagy lassú folyamat ez. Hiszen előbb-utóbb mind meg fogunk halni. Tehát lassan... Csak egy idő után lesz gyors, ha gyors lesz.

A kérdésre a válasz talán az, hogy hány éves az ember? Ha öreg... hirtelen meghalt, pozitív, hogy nem szenvedett sokat. Ha öregen lesz rákos, akkor azt el lehet fogadni, hogy leélte az életét, sajnos így a rák gyorsít rajta.

De ha ugyanez történik 20-30 évvel korábban akkor tragédia! Mindegy, hogy hirtelen, vagy lassú folyamat. Mert egyik sem igazságos.

Ilyen nagyon hirtelen halál megtapasztalásában nem volt részem hozzám közel álló személytől.

Talán az anyai nagypapám halálát éltem meg hirtelenjöttnek. Hetedikes voltam, egy csütörtök délután még a nagyszüleimnél voltam, társasoztunk, dumáltunk, minden fasza volt, anyám jött értem meló után, hazavitt, pár óra múlva hívta nagynéném anyámat, hogy papa rosszul lett, kórházba került. 20 napig volt bent, de nem látogathattam, mert olyan állapotban volt, hogy kiskorú nem mehetett be hozzá. Egyszer telefonáltunk, akkor még jól volt, főleg arról beszélt, hogy mennyire várja, hogy hazajöhessen, másnap jött a hír, hogy nincs magánál, olyan egy hétre rá halt meg. Sosem búcsúztam el tőle. A temetésen ott voltam, a sírásom inkább a "mások sírnak, ezért én is sírok, mert szomorúvá tesz a sok szomorú ember" jellegű dolog volt. Közvetlenül a halála utáni időszakban nagyon ki voltam egyébként, de pár hónapon belül jobban voltam érzelmileg, hiába volt mellette a másik magánéleti problémának apám alkoholizmusa.

Anyai nagymamám pedig hát márciusban halt meg, nyár végétől folyamatos szellemi, majd fizikai leépülés. A gondozása nagyon megterhelő volt a családnak, amíg nem került otthonba, hát maga volt a pokol a helyzet. Amilyen állapotban volt, én már ősszel tudtam, hogy a nyarat nem fogja megélni, és ezt egyre jobban el tudtam fogadni. A halála után teljesen oké voltam, koliban laktam, kevesebbet jártam haza, nem is érzékeltem a hiányát, mert soha nem telefonáltunk (utált telefonálni, a külföldön élő húgán kívül senkivel nem volt hajlandó, aztán meg hát demenciával nem is volt értelme a hívásnak), hogy legalább az hiányozzon. Elmentem az ő temetésére is, sírtam, az is, mint a nagyapámnál is, kicsit szimpátiasírás volt a többi ember miatt, meg egy kis önsajnálat, hogy basszus, ő volt az utolsó olyan családtagom, akit szerettem, jó volt a kapcsolatom, mi a fax lesz velem. Nyárra hazaköltöztem, és akkor realizáltam, hogy már nincs ott a szomszédutcában, nem mehetek át hozzá dumálni, vagy legalább a Morzsit gondozni (amíg nem kelt el a ház, addig a telken maradt a kutya) a kutyája is nálunk van, és én azóta is rettenetesen üresnek érzem magam érzelmileg. Mellette vannak magánéleti problémáim, és nyilván a zéró szociális élet nem veszi el a figyelmem, de nem reális, hogy annyira rosszul vagyok, mint amennyire, hát most nem élek együtt egy alkoholistával a gyász közepette. Kicsit mintha kezdenék bekattanni to be honest.

Szóval nem tudom. Az is számít, hogy kit, milyen a kapcsolat, mikor, mik a körülmények. Szerintem nagyanyámnál az tett be, hogy ha élne, akkor ő lehetne az egyetlen bizalmas az életemben, mert amúgy senkim nincs, csak sok haver, mégtöbb ismerős, de senkit nem engedek érzelmileg igazán mélyre jelenleg. Ráadásul tényleg ő volt az utolsó olyan családtagom, akivel oké volt a kapcsolatom. Ha hirtelen halt volna meg márciusban, akkor előtte "megúsztam" volna egy gyászt még az életében, de semmit nem változtatott volna a halála utáni időszakon, ha nem lett volna az a rühedelmesen rossz "felkészülési idő". Ugyanúgy 200 km-re lettem volna a koliban, ugyanúgy nem mentem volna haza, hogy ne szembesüljek a hiánnyal, aztán ugyanúgy a nyár tett volna trottyra érzelmileg

Mindkettőben volt részem.

22évesen vesztettem el életem első nagy szerelmét. 5éve voltunk együtt. Autóbalesetben meghalt a helyszínen.

30 vagyok, 2 hete vesztettem el a férjemet, életem második nagy szerelmét.

Tudtuk, hogy ez lesz a vége. A dokik is kb jól saccolták az idejét.

Itt hagyott 2 gyerekkel.

Egyiket sem tudnám jobbnak, vagy rosszabbnak mondani.

Ez sehogy nem jó. A halál alapból egy negatív dolog, szerintem nem lehet mérlegelni. Ha várjuk, ha nem.

Mindkettőben volt részem. A hirtelen rosszabb. A lassúnál jobb esetben tudsz még vele néhányszor beszélgetni, meg tudod kérdezni a temetéséről (kiket hívjunk meg, milyen legyen stb), ha van kérdésed fel tudod neki még tenni stb. Persze a lassú se húzódjon sokáig.

A hirtelen esetében szó szerint semmire nincs időd. Nem tudtál tőle elköszönni, nem biztos hogy az utolsó beszélgetésetek elég méltó volt egy utolsó beszélgetéshez, rengeteg érzés kavarog benned egyszerre és az egész világra haragudni fogsz.