Mit tegyek? Anyám már 30 éve velem él. Én egyedül élek, már nem bírom vele, de a lakást ő vette az én nevemre. A tesóim sem vállalják anyámat. Egyszerüen gyilkolja az életem nap mint nap.

Szia! Ausztriában élek 5 éve. Èn ide jöttem férjhez.

Èn vagyok az a bizonyos szociális gondozó a válaszolók között.

Nemtudom milyen engedélyekre lesz szükséged.

www.ams.at

Ez egy osztrák oldal meló kereséshez. remélem kiigazodsz rajta, mert elöször nekem sem vol könnyü.

Fönnt vagy az iwiw-en?

Erre nálunk Wr.Neustadt felé sok magyar van.

Várom válaszod.

Ò köszi. Anyósom biztosan mást mondana. Hi-hi

Üdv

szia! elég a végefelé kapcsolódok be a beszélgetésbe, de csakis azért teszem, mert hiába kaptál sok sok tanácsot, de senki olyantól, aki legalább hasonló szituban lett volna, valaha.

amikor én még kislány voltam (úgy 15 éve), akkor az én édes jó anyám magához vette a nagynénjét. félig bénán lt egy székben és mi is, anyuval vállvettve ugráltunk körülötte. még a wc-re is mi kísértük ki és segítettünk mindenben. a hugommal szó szeirnt utáltunk már hazajönni,mert csak rázta rázta a csengőjét: cigit kérek, vizet kérek, pisilni kell sorolhatnám.

amikor anyu elhatározta, h magához veszi, még ő volt a kedvenc unokahug. anyura hagyott volna minden ingó ingatlanát, de anyu szerénykedett, csak töredékét fogadta el. aztán ahogy teltek az évek, anyám és mi a hugommal lettünk a házisárkányok, nem ugráltunk elég szaporán. nem adtunk neki bort, mert egy csepp alkoholtól is kómába esett. részegen a kórházban meg minősíthetetlenül vielkedett, már úgy kellett könyörögni az orvosoknak, h vegyék fel...

na mindegy, mi 24 óráa ügyeletben voltunk (közben anyu dolgozott, mi gyerekek voltunk), gondoskodtunk a felügyeletéről, ha nem voltunk itthon stb.

és mi lett a vége? az egész család szemében mi lettünk a haszonleső gonoszok! nem kapott bort tőlünk, az évente egyszer látogatóba jövő rokon hozott wiskit! persze, h ő a jó fej...

szóval mi lettünk a tolvaj, csaló meg minden,a mit el tudsz képelni.

mi a hugommal menekültünk itthonról, anyunak fájt a szíve, h imádott nagynénje vénségére megbolondult, ahol lehetett, keresztbetett...

berágott és berakta öregotthonba, ami két utcára volt tőlünk. nap mind nap valaki hármunk közül ott volt nála minden nap...

és előkerültek a markot tartó rokonok. a hűtőjében megszaporodtak a piák, a desszertek, ment a nyalás ezerrel, még végrendeletet is akartak vele módosítani, h minket semmizzen ki,mert álnok módon benyomtuk az otthonba... az, h évekig még a gyerekek is egy fél béna öregasszonyt kísérgettek a wc-re, h nem tudtunk sehova se menni, mert vigyázni kellett rá (míg a jófej rokonok itt ott síeltek...).

szóval az egész konklúziója, akármit csinálsz, te vagy ott, te vagy a gonosz, ha a fejed tetjére állsz, akkor is...

a vége úgyis a temető, kb tíz év, míg ismét hajlandó szóbaállni veled a családod, ha akarod... de nehogymár te menj a világ végére! nem vagy szakápoló, nem vagy orvos, miért ne menne egy öregotthonba, ahol olyan emberek dolgoznak, akik értenek a felügyelethez, a gyógyításhoz és tudják, mit kezdjenek egy iylen emberrel...

szóval szerintem nyugodtan rakd öregotthonba, hidd el, h ott van a legjobb helyen és te megmaradhatsz a jó gyereke!

Nagyon megértelek.

Én ötvenegy éves koromig csináltam - igaz, akkor az én anyukám már nyolcvanhárom éves volt.

De nagyon nehéz természete volt neki is...

A szociális otthon idehaza nagyon nehéz, ha nincs rá pénz.

Az én anyukám parkinzon kóros volt, saját magát sem tudta elláttni, sokszor a szobai wc-t sem tudta használni.

Volt, hogy reggel, miután elmentem dolgozni és a fiam iskolába, leesett az ágyról és este hatig ott feküdt, amíg hazajöttünk.

Szociális otthonban mégsem volt hely (igaz, nem is nagyon akarta) csak időnként volt egy-két hétre ott, amolyan felügyelet szerűen, meg kórházban.

De így is elvárta, hogy naponta látogassam, vigyek neki frissen főzött ételt, pedig messze volt a lakástól, a munkahelyem is és az otthon is.

És mindig kritizált, mindig talált kivetni valót és mindig éreztette, hogy neki minden jár, mert felnevelt.

Pedig a gyerekkorom igencsak sanyarú volt, öt éves koromig idegeneknél voltam itt-ott és utána sem volt fenékig tejfel.

Én keveset kerestem, az orvosok sokba kerültek, a fiam is tanult (mikor elkezdett dolgozni, minimálisat keresett) és mindig szemrehányást tett nekem, hogy még egy kocsink sincs, mert ő nem tud saját lábán kimozdulni itthonról.

Én akartam egy tolószéket neki, amivel ki tudom vinni levegőre, szabadba, de kikérte magának, hogy ne alázzam meg ilyesmivel...

Hát, sok választás nincs, mint vinni a terhet...

Fel a fejjel, az hogy te megteszed a magadét a te lelkiismereted nyugodt, az kárpótoljon a nehézségekért.

A testvéreid meg "tiszteltetem" -- és üzenem nekik, hogy néhány hónapra magukhoz vehetnék, mert nekik is anyjuk és neked is járna egy kis szabadság !!!!!!!!

Konnyu valakit ugy otthonba adni, ha sajat maga is akar menni. De ha o agyilag teljesen tiszta, es nem akar bemenni otthonba, nem is fog!

Nem ertik meg, hogy vannak olyan otthonok, mint egy jobb hotel. Egy ismerosunket mi is rendszeresen latogattunk egy ilyen helyen, es olyan melegben, tisztasagban volt, hogy otthon sem lett volna jobb helye. Meg a pap is kijart az otthonba, miset tartott, es az orvos is rendszeresen vizsgalta oket. Ugyhogy tenyleg nem rossz dolog az otthon, de ha nem akar menni, akkor meg tankkal sem lehetne elmozditani otthonrol, tul onzoek ok ehhez, sajnos.