Tényleg velem van a baj, hogy nem akarom szívvel lélekkel, hogy jöjjön?

Bocsánat, de nagyon hosszú lesz köszönöm, ha elolvasod.

A szüleim válása után ilyen olyan okok miatt apukámnál maradtam, majd 6 évesen kaptam egy mostohaanyát (soha nem

kívánkozott nevelőanyának hívnom) aki bár fizikailag soha nem bántalmazott, szavakkal folyamatosan. Fizikailag is csak apám miatt nem, a velem egyidős saját lányát többször is, valamint nemegyszer utalt rá, mennyire megtépne-megütne ha az övé lennék.

No… szóval a lelki dolgok. Nem voltam kövér gyerek, teljesen átlagos voltam ellenben az ő lányával aki az az igazi pálcika gyerek volt, kiálló bordákkal, nagy kerek térdekkel, nekik ez volt a normális, engem folyamatosan minden nap piszkáltak a súlyommal, hogy kövér vagyok, malacka, stb. Kamaszként nagyon lefogytam, (64 kg-ról 50-re, 168cm vagyok) a mostoha húgom ezzel párhuzamban meghízott, akkor az ellenkezőjével piszkáltak, anorexiás vagyok, hízzak vissza mert ez nem jó, nem vagyok beteg? stb. Mindig is nyugodt voltam, inkább olvastam vagy csendben babáztam semmint sportoltam volna, mindig lajhárnak, szobanövénynek meg lustának csúfoltak.

Ha jól tanultam és a húgom nem akkor hülye stréber voltam, ha én szépen ettem késsel villával míg a húgom nem akkor királylány, ha iskolai versenyt nyertem akkor tanárok kedvence, ha sport versenyt akkor “más nem indult?”. Egy szó mint száz SOHA semmi nem volt jó amit csináltam.

Természetesen a nagymamámat is utálta, ennek sokszor hangot adott, aztán amikor a mamám már beteg volt, egy napon nagy sebbel lobbal berontott a szobámba, kivette a kezemből a számítógép egerét, bepötyögte nekem hogy mi baja van, hangosan felolvasta, majd kéjesen közölte hogy hát igen, meg fog halni nemsoká.

A valóban nem sokkal későbbi halála után pedig direkt előttem az ő ruháiban flangált a lakásban. Azon pedig a mai napig jókat mulat, hogy mamám a halálos ágyán gyógyszermámorosan miket beszélt félre, a temetési koszorú szalagján pedig előbbre vette a saját lányát a búcsúzók közt mint engem, én utolsóként kerültem rá.

Ahogy nagykorú lettem cuccoltam is anyukámhoz, majd később a párommal közös lakásba. A költözéstől nem túl gyakran tettem jelenésem csak a kötelezőkkor, apukám születés meg névnapja, a féltesóm ( van egy közös gyerekük) születés meg névnapja plusz karácsony, ezek békében teltek. Egyéb eseményekre dobtunk egymásnak egy sms-t, de ennél többre nem igazán méltattuk a másikat cirka 10 év alatt és ez így jó is volt mindenkinek.

Majd terhes lettem, ő pedig úgy gondolta, hogy hurrá, nagymama lesz. Amint megtudta elkezdett heti szinten viberen érdeklődni a hogylétem felől, akart jönni segíteni a költözésben, pakolásban, fantasztikus névötletekkel bombázott pl. a nagyanyjáéval én pedig nem tudtam hová tenni az egészet. Azt sem tudtam mikor mit válaszoljak neki hiszen soha nem beszélgettünk így és nem is igazán terveztem elkezdeni. Zárójelben megjegyzendő apukám mindig megvédett tőle/tőlük amikor piszkáltak. Ezzel párhuzamban viszont apukám is egyre furább lett. Volt hogy kértem, hogy egyedül jöjjön át, de nem volt hajlandó csak ha együtt jöttek, mert mi az, hogy egyedül? Régebben ha időnként jó fej voltam és mondtam, hogy hozza őt is még akkor sem hozta.

A kórházba is kértem apát, hogy ő legyen az egyedüli aki bejön hozzám. Erre csak hozta őt is magával, így mostohaanyám előbb látta a fiamat mint a saját anyukám. Folyamatosan ajánlgatta a segítségét, amit valamivel mindig kedvesen hárítottam pl, hogy anyukám 5 percre lakik, ne utazzon ő egy órát… Aztán apukám kimondottan megkért hogy hívjam át segíteni mert milyen boldog lenne tőle. Erre megkérdeztem, hogy és az kit érdekel, hogy engem mi tenne boldoggá friss anyukaként? Akkor felvilágosítottam apát, hogy csak mert szültem egy gyereket az nekem nem törli ki az elmúlt 24 évet, elviselem ha hozza magával mert muszáj, de ennyi, így is frusztrál, hogy igencsak megnövekedett a látogatásaik száma, és az eddigi évenkénti 4-5 alkalom helyett már hetente kell látnom.

És persze ki a rossz mindig mindenki szemében? ÉN! Mert én nem tudok túllépni a gyerekkori sérelmeimen, és azt hitték majd a gyerek összehozza a családot és innentől öröm bódottá és ő mostantól a büszke boldog nagymama képében tetszeleghet.

A gyerekemet így is a saját unokájaként mutogatja fényképen boldog-boldogtalannak.

Komolyan én ragadtam a múltban vagy jogosan nem akarok vele nagymamás-unokásat játszani mintha soha semmi nem történt volna? Sértő, ha szeretném, hogy apukám néha egyedül is átjöjjön vagy az, ha őt nem látom szívesen egy fél napra apukám nélkül?