Ha volt olyan ember a családotokban, vagy a rokonaitok között, akit nem szerettetek, megkönnyebbültetek, amikor meghalt?

Azt nem mondanám,hogy megkönnyebbültem. Inkább csak hidegen hagyott a dolog. Nem éreztem se pozitívat,se negatívat. Egyszerűen nem érdekelt. Kaptam is az ívet a családtagoktol, hogy mégis csak rokon volt. De engem akkor sem hatott meg a dolog. Van még pár olyan rokon, akinek a halála nem nagyon mozgatna meg.

Személy szerint: anyám édesanyja. Soha semmilyen segítséget nem kaptunk tőle, még annyit sem,hogy gyerekkorunkban vigyázott volna ránk egy pár órát. Nem is kellett volna elhagynia a falut,anyu levitt volna minket (szomszéd városban éltünk), míg intéz pár dolgot,nagy segítség lett volna. (Anyu húga messzebb el, ő hozza persze el is vonatozott,ha vigyázni kellett unokahugomra). Persze nem elvárható,hogy a nagyszülő besegitsen,nekem nem is ez a bajom. Hanem amikor neki kellett bármikor bármilyen segítség,akkor bezzeg jók voltunk/vagyunk. Akkor megtalálta mind3 gyerekèt. Jelenleg anyu és a két tesója felváltva főz,mos,takarít rá. Ez nekem olyan visszás dolog. Pláne,hogy anyut kidobta 17eves korában. Azt persze sokszor hallom vissza,mikor beszélünk,hogy nézzek utána anya,mikor jól keresett,sose kérdezte meg,hogy van e pénzük bármire,téli volt a bukszája mindig pénzzel,de egyszer nem kérdezte meg őt,van e mit enni? Ha ilyenkor szóba hozom,hogy 17 évesen kitette a szűrét, utána meg tartotta volna a markát a pénzért, egyáltalán ő ezt hogy gondolta,meg amúgy is most ők tartják el,mert az ő nyugdíja 30ezer Ft. Ha ők most nem támogatnák,éhen is halnak.

Volt, egy szarkeverő szurkapiszka nagynéném (anyám testvére). Semmit nem éreztem, hogy meghalt, csak könnyebbséget (hogy nem nekünk kell gondoskodni a tovább ápoltatásáról, mert már lejáróban volt az ápolási osztályon tölthető 3+3 hónap). Így egy gonddal kevesebb, kb. ennyit éreztem.

(Nem vagyon szemét és szívtelen, anyu másik húga mikor meghalt, akkor szétsírtam az agyamat, őt annyira szerettem, kedves volt, elfogadó, segítőkész, jó volt vele mindig.)

A lelkemben akkor temettem el a nagypapámat, amikor megszakítottuk (a családunk) vele a kapcsolatot. Hogy őszinte legyek, akkor megnyugodtam, mert rémesen bánt anyukámmal (ő a gyereke), de apukámmal még inkább. Gyűlöltem hozzá járni, mert undorítóan pökhendi, lekezelő, rosszindulatú és rémesen ostoba ember volt. Nagyon hálás voltam anyunak, hogy végre meghozta ezt a döntést. (Szerintem még így is 30 évvel később, mint kellett volna, de tudjuk, hogy nem könnyű egy ilyen lépést megtenni.)

Amikor megtudtuk a halálhírét, csak konstatáltuk, semleges volt az érzés.