Apakomplexus a gyerekkori traumák miatt? Lehetséges, esetleg csak szimplán nem a korosztályomból válogatok?

21 éves lány vagyok (még tanulok, nem dolgozom, szóval inkább lányként definiálom magam, mintsem nőként).

Nagyon apás kislány voltam gyerekként. Apukám volt az, akire számíthattam mindig, megengedett bármit, bármi dolga/programja volt, az esti Tom és Jerry-re, Scooby-Doo-ra mindig hazaért és együtt néztük. Vannak ilyen emlékeim vele/róla, amikre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Anyukámmal sem volt rossz kapcsolatom, de otthon általában ő volt a "rossz zsaru", vagy aki sosem akart velem játszani, mesét nézni.

Alapból boldog család voltunk, megvolt mindenünk.

Aztán 6 éves koromban robbant a bomba. Kiderült, hogy az apámnak szeretője van és a szüleim elválnak. Ezzel együtt az apám velem is megszakította a kapcsolatot, amit akkor nem értettem, nem tudtam hová tenni. Utólag tudom, hogy gyenge volt és a szeretője manipulálta, az ő nyomására szakított meg velem is minden kapcsolatot... Az anyámmal maradtam, ő két éven belül újra is házasodott. A mostohaapám elfogadott, de a családi életünk rideg lett. Nem voltak már közös programok, kirándulások, nyaralások. Ha ők mentek is valahová, engem anyám nem vihetett. Legyen az akár egy sütizés, vidéki kirándulás vagy 2 hetes nyaralás. Velem külön nem csinált programokat, mert hogy fáradt volt, elég volt neki a férjével menni mindig és "ne fárasszam már én is". A férje velem folyamatosan veszekedett mindenért. Hogyan eszem, mennyit eszem, miért iszom gyümölcslevet, igyak csapvizet, mi az, hogy feljebb viszem a termosztátot stb. Ahogy nőttem, kamaszodtam, egyre több probléma forrása voltam a szemében... Ha otthon voltam, minek vagyok otthon, nem igaz, hogy nincsenek felfekvések rajtam a sok fekvéstől, mennyire lusta vagyok. Ha mentem valahová, az volt a baja, hogy minek megyek, ne csavarogjak, nincsen semmi tanulnivalóm? És ezeket cifrázva, káromkodásokkal fűszerezve. 15 éves voltam, amikor kiderült, hogy csalja az anyámat. Nem egy, nem két nővel. Az anyám ennek ellenére nem akart elválni, mert hogy ő nem fogja 40 évesen újrakezdeni az életét, meg egyszer elválni rendben van, na de kétszer... Szóval attól kezdve hidegháború volt otthon, mindenki éldegélt a saját szobájában és senki nem szólt a másikhoz. Nem voltak ünnepek, nagy készülődések pl. karácsony vagy Húsvét előtt. Sosem volt jó hangulat, családi este vagy bármi. Én pedig erre mindig borzasztóan vágytam. Próbáltam magamnak megteremteni ezeket, de más az, amikor a szobádat díszíted egyedül és más, mikor közösen a családdal az egész házat. Vagy mikor karácsonykor egyedül filmezel és a saját ajándékaidat csomagolod be és bontod ki. Szóval nekem hiányzott ez a családi idill, jó hangulat. Meg az apafigura is az életemből, aki mellett biztonságban érzem magam.

Most van egy párom, idősebb nálam (43). Az érzem mellette, amit eddig soha, senkinél. Jó vele, nem csak szexuális értelemben. Pl. utoljára óvodás koromban láttam a tengert, ő újra megszerettette velem az utazást. A karácsonyt vele töltöttem és szerintem évek óta nem voltam olyan boldog. Most tavasszal is rengeteg közös programot szerveztünk és néha azt érzem, hogy nem is csak a párom ő, hanem a családom is.

Viszont tudom, hogy a gyerekkorom és az apámmal való kapcsolatom miatt sok bennem az elfojtott érzelem. Szeretnék ezen dolgozni, pszichológushoz is járnék, de félek... Attól, hogy esetleg a párommal az apakomplexus miatt vagyok és ha ezen dolgoznék, akkor az a kapcsolatunk rovására is menne.

Szerintetek?

(elnézést, ha zavarosan írtam le vagy sokat ugráltam az időben)