Elhunyt fényképe a falon?
Sziasztok!
Párom édesapja nemrégiben hunyt el és tett ki róla több fényképet is a falra.
Alapvetően jó ötletnek gondoltam én is, ha meg szeretne emlékezni róla, viszont egy hónapja volt nagypapám halálának évfordulója (azt tudni szükséges, hogy én vele éltem, szinte nekem apa volt, kiskoromban vele játszottam, ő vitt iskolába stb), amikor meghalt éppen rosszban voltunk, a mai napig magamat hibáztatom, illetve, hogy még utoljára is veszekedtünk, szörnyen bűntudatom van a mai napig és ha rá gondolok sírni kezdek.
Párom édesapja mindig is rá emlékeztetett, hasonló szakma, kor, ugyanazokat szerették csinálni, ugyanúgy korán távoztak el.
Szóval az a helyzet, hogy amikor ránézek a képre (a falon van, ahol mindig látom, konkrétan egész nap, ha otthon vagyon, a nappaliban van a TV felett), akkor eszembe jut nagypapám, utána pedig a fent részletezettek, bűntudat, fájdalom, megbánás, gyász stb. Persze máskor is gondolok/gondoltam nagypapámra, de nem minden nap minden órájában ha otthon vagyok.
Ti szólnátok neki a helyemben, hogy ez a helyzet? Úgy érzem nem lenne fer vele szemben. Nem tudom, hogy ha elmondanám neki, akkor hogyan reagálna, fogalmam nincs, lehet áttenné máshová, lehet levenné, lehet kiakadna, nem tudom megtippelni előre sem.
Nem szeretném megbántani, vagy azt éreztetni vele, hogy nem osztozom a gyászában, ugyanakkor már-már lassan gyűlölök otthon lenni, nem szeretek csinálni otthon semmit, csak leülök a gép elé és vagyok, belülről emészt fel a dolog, alapból instabil vagyok érzelmileg (sokszor kellet szednem frontint stb), szóval lehet azért élem meg így. Már egy hónapja várok, hátha pusztán nagypapám halálának évfordulója miatt van ez, de nem akar elmúlni. Úgy érzem önző vagyok, ha elmondom neki és nem akarok a páromnak rosszat, semmiképp.
Szerintetek mit csináljak? Várjak még vagy szóljak?
Az kimaradt, hogy a szoba azon részéből, ahol a kép van, elvittem a dolgaimat, amelyeket reggelente használtam, így a reggeli sietségben általában nem látom a képet, reggel munka előtt így nem tör rám így a depressziós hangulat, mert nyomot hagyott a munkámon is. Szinte bevált, 5 napot dolgozom a héten, abból 3-4 alkalommal sikerül elkerülnöm.
A páromnak azt mondtam, hogy átpakoltam a dolgokat, hogy jobban kihasználjuk a helyet.
Szomorú, hogy egy pár vagytok, és erről nem tudtok beszélni, fogalmad sincs az esetleges reakciójáról.
Pedig beszélni kell, mert tudat alatt előbb-utóbb őt fogod okolni a rossz érzésedért...ezt meg kellene előzni.
Meg kell vele beszélned a te érdekedben is. Bűntudatod van, és magadba temeted, nem szabad, mert csak mérgezni fog. Beszélj vele erről.
Egyébként én is tartok fotókat a nagyszüleimről kint, ha a párom azt mondaná, nem érzi tőle jól magát, mint a te esetedben, akkor levenném érte.
"A páromnak azt mondtam, hogy átpakoltam a dolgokat, hogy jobban kihasználjuk a helyet."
Nem mersz vele őszinte lenni? Akkor mi értelme együtt élni vele?...
Én mindkettőtöknek javasolnám a pszichológus felkeresését. Sokat tud segíteni a feldolgozásban, ami láthatóan egyikőtöknek sem sikerült.
Ráadásul a kapcsolatotok is olyan, amilyen. Én nem tudnám a páromnak nevezni azt, akivel őszintén nem tudok/nem lehet az érzéseimről beszélni. Gyakorlatilag csak lakótársak vagytok, akik néha lefekszenek egymással. Ezen kéne változtatni, hogy ez valódi kapcsolat legyen.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!