Nem szeretem anyámékat, mégis tartom velük a napi kapcsolatot, de nem tudom elfelejteni ami volt régen.?

Nem is tudom hogy fogalmazzam meg... 10 éves koromig nagyon jó gyerekkorom volt, bár nem sok emlék maradt, de ami igen, azok jók. Utána viszon szüleim elváltak, és kezdődött a rossz.. semmi jó nem történt utána, anyum rosszabbnál rosszabb pasikat fogott ki, rosszabbnál rosszabb helyekre költöztünk, szinte évente, de volt hogy fél év után is. Részletekbe nem mennék bele, de lelkileg totál kikészültem akkor, nem volt gyerekkorom, nem voltam boldog. Alig volt pénzünk, néha enni nem tudtam vinni magammal suliba, mástól kértem néha 100 forintot hogy legalább kiflit vegyek. Ilyenkor azt mondtam nekik, hogy otthon maradt a tárcám, elaludtam, siettem, nem raktam el. Nehezen barátkoztam ezek miatt, féltem. Nem mertem megnyílni senkinek, nem engedtem magamhoz közel senkit. Egyetlen barátnőm maradt meg, akivel oviba is egy csoportba jártunk, általános iskolába is. Vele mai napig tartom a kapcsolatot. De rajta kívül csak mumkahelyi barátság, ami nem igazán mondható barátságnak. 18 évesen arra kényszerültem hogy elköltözzek otthonról albérletbe. Akkor már dolgoztam, így tudtam fizetni. Anyum mindig mondta, hogy tanuljak tovább, az eszem megvan hozzá, gyerekként én is mondtam mindig, hogy megyek majd egyetemre, és utána beutazom a világot. (Jó, hát gyerekként kicsit túlgondoltam, de tanulni akartam tovább akkor is) De a szakmai után a gyakorlati helyem felajánlotta hogy felvesz, muszáj voltam elfogadni, mert menekülni akartam otthonról, és így lett egy biztos pontom. Lemondtam a továbbtanulásról, érettségit a munka mellett csináltam meg estin. Most 27 éves vagyok, már férjnél vagyok, és van egy 1,5 éves kislányunk, és úton van a kistesó is. (Tervezve volt mindkettő)

A lényeg, hogy nem tudom magam azon túltenni, hogy anyum milyen borzasztóan elrontotta az egész gyerekkorom. Mindig találkozunk de néha ha ránézek, az undor fog el, és legszivesebben hátat fordítanák neki és ott hagynám, és soha többet nem beszélnék vele. Régebben próbáltam vele erről beszélgetni, a vége az lett, hogy elsírta magát, és mondta hogy tudja hogy elrontotta. De akkor miért nem gondolt ránk? Miért csak a pasikat hajkurászta? Egy normálisat akit kifogott, azt is kidobta, mert nem volt vele olyan jó, kevesett szexeltek (mintha ez engem érdekelne, na mindegy). És kifogott egy lezüllött, alkoholista embert...

A baj, hogy anyumon, és nővéremen kívül senkim nincs. Az összes többi rokonnal megszakadt a kapcsolatunk még gyerekkoromban. Oké, itt a férjem és kislányom, de ennyi. És azért az ember mégis vágyik arra, hogy találkozzon másokkal is, legyen kivel beszélgetni.

Volt olyan, aki megszakította a kapcsolatot az anyjával ennyi idő után? Jobb lenne? Vagy valahogy inkább tegyem túl magam azon ami volt, és ugyanúgy beszélgessek velük?

Bocsánat ha hosszú lett, muszáj volt kiírnom magamból, és kérlek titeket, ne tiporjatok a földbe. Köszönöm.