Hogy értessem meg a családtagjaimmal, hogy ne kérdezgessenek erről minden áldott héten és ne is várjanak messzemenően részletes beszámolót?

Szóval az van, hogy középiskolás vagyok, egy bizonyos tehetséggondozó programban tanulok, és kimeneti feltétel, hogy legyen meg mindenkinek a jogosítvány, ezt a program állja is egyébként.(Amúgy lehetne német is mondani erre, de ez elég ritka)

És hát én ezt sose akartam, sőt, magától a gondolattól minden bajom volt, csak ugye ott volt a külső nyomás a suli felől, meg a családtagok, szülők felől, szóval nem volt bátorságom azt mondani, hogy kösz nem. És valahányszor elméleti KRESZ óránk volt valaki a családból mindig részletesen kifaggatott, hogy mit tanultunk, hogy megy, de így, hogy volt két órám és akkor várják, hogy tartsak róla egy fél órás élménybeszámolót körülbelül. Nagyon utáltam az egészet, és egyáltalán nem unták ezt meg, csak az vetett ennek véget, hogy meglett a KRESZ vizsgám. Aztán az volt mondva nekünk, hogy várjunk, amíg az oktató megkeres minket. Hát én kb 3 hónapot vártam, de ne tudjátok meg. Ott vagyok magamban, nem akartan ezt az egészet, örülök, hogy nem hív, a családtagok nagyon jól tudják, hogy én ezt mennyire nem akarom, erre minden héten, vagy az elvetemültebbek, akiket sűrűbben látok két naponta megkérdezték, hogy na hívott-e már az oktató, mikor megyek először vezetni. Úgy, hogy tisztába volt vele az összes gyenge felfogással rendelkező kedves családtag, hogy ha volt egy telefonhívásom, akkor magamba mindig azon reménykedtem, hogy csak ne az a hívás legyen. Ha meg megmondtam, hogy én erről nem szeretnék beszélni, akkor elkezdték sorolni, hogy jajj de jó volt, amikor ők vezetni tanultak, és hogy nekem is milyen jó lesz...

Aztán végülis elkezdődött az, hogy vezetni tanulok. És minden egyes alkalom után megkérdezik itthon, hogy mi volt, hogy ment, várják a nagy hosszú élménybeszámolót. Ez nekem nagyon stresszes. Ironikus, hogy egyébként várok minden alkalmat, nagyon rendes oktatóhoz kerültem, minden remek, csak aztán eszembe jut, hogy a rokonok, szülők majd jól kifaggatnak róla. És várják a nagy élménybeszámolót. Azt hittem max három alkalom után leszálltak a témáról, de nem. Kb annyival le lehet tudni ezt a témát, hogy melyik környékén voltunk és hogy az oktató szerint jól ment, én erről többet nem tudok nyilatkozni, ha akarnék sem. Nem vagyok valami bőbeszédű bármiről is legyen szó. Nem szeretek sokat beszélni úgy semmiről, pláne ha olyan személyről van szó, aki nem a nagymamám. Anyukámnál még éppen elmegy, de azért túlzás ilyen nagy élménybeszámolót várni erről, ráadásul tőlem.

Főleg a nagynéném tolja túl a témát, főképp azért mert őt látom is heti szinten, mivel a mamánál összefutunk. Őt pedig mostanában kezdtem egészen megkedvelni, erre minden héten kifaggat. Már ott tartok, hogy ha látok arra jeleket, hogy ő mamámnál van, akkor inkább lassabban sétálok, vagy kerülök, csak ezt a kínvallstást kerüljük már el.

És egyébként pláne az egészben, a családom úgy tudja, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem szeretem, és úgy is ennyire kérdezhetnek. Meg se mondom inkább, hogy amúgy így idővel megszerettem, mert akkor hallgathatnám, hogy igazuk volt és várnák a még bővebb sztorizást minden egyes alkalom után...

És tényleg csak az a baj, hogy nem szeretek sokat beszélni, erről meg ha akarnék se tudnék. Stresszes ez az állandó vallatás. Mert még ha megelégednének a két mondatos beszámolóval, vagy leakadtak volna a témáról az első pár óra után... De nem. Majd beszélek róla ha van valami érdekes, vagy ha vizsgázok. Nem értem mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni. (Szinte mindenkinek van jogosítványa a családban, szóval még csak nem is én vagyok az első szerencsés)

Hogy állítsam le őket erről a témáról?