Nem idegesít ha csak legyintenek a szenvedésidre,és mások az apró bajaikat nagyobb szenvedésnek gondolják?

Nem osztok meg semmit olyannal, aki nem vevő rá és várhatóan azt gondolja, hogy a saját bajain kívül másé, vagy legalábbis az enyém biztosan nagy semmi.

Példa: Ált. iskolai osztálytársam mesélte nekünk délután, panaszolta, hogy végre saját szobája van, de világ problémája, hogy egyelőre nincs kilincs az ajtón, nem tudja becsukni. Ezt nekem is mondva, miközben 14 éves koromig, amíg apám nevelőapja végre meghalt és nem nyomorította az életünket, és elköltözhettünk. Egy szobában, egy kihúzható ágyon voltunk. Ezt ő tudta, egymás között volt szó, hogy megy otthon a másiknál. Ezért sem tudtam azonosulni, hogy ezt nekem is elmeséli, miközben csak várnia kell egy kicsit és új ajtót, új zárat, új kilincset kap. Én meg még évekig osztoztam apámmal. A barátnőim is sandán néztek, hogy ilyen miatt panaszkodik. Én nem szóltam erre semmit.

Példa 2:

Nagyanyámnál nyaranta töltöttem 1-2 keserves hetet. Mint gyerek, őszintén mondtam el, mennyire gyűlölöm apám nevelőapját. Kellett nekem a fene nagy őszinteség a kérdésére. Szépen le lettem szidva, hogy gondolkodhatok így szegény bácsiról. Aha, az a szegény bácsi egy idióta, undorító állat volt, aki a fürdőkádba vizelt, nem mosott kezet, se fogat, és csak törölgette magát, rengeteg dezodort használva el. Így fogdosott végig mindent a lakásban. Otthonba nem ment, leszögezte, hogy ott hal meg, és mivel apám csak tulajdonos volt, az öreg pedig haszonélvező, övé volt úgymond a hatalom. Ő pedig nem ment bele, hogy eladjuk a lakást. Nagyanyámnál egy porszem is zavaró, de azért könnyen pofázott nekem arról, hogy szegény bácsi, nem tud mit csinálni, miközben miatta úszott a lakás húgy szagban és undorodtam nagyobb koromban hozzáérni a közös szobán kívül bármihez. Nem volt demens az öreg, hogy nem tudta mit csinál, szimplán igénytelen.

Én csak megszabadulni akartam tőle és egy tiszta lakásban élni, saját szobával, az pedig sajnos, esetünkben csak a halállal ért véget. Nálam ez az a téma, ami felemésztett többek között régen. Az osztályban valamilyen szinten mindenki tudott a másik családi hátteréről. Amikor szóba jött, én mindig őszintén feleltem. Valamiért mindig én lettem leszólva, amiért gyűlölöm azt az embert, még azután is, hogy indokoltam.

Ami volt, elmúlt. Azt gondolom, hogy mindenkinek a saját nyűgje-nyomora a legnagyobb, hiszen mindenki azt érzi magában, azt éli át, de ettől még nem fog másé "nem problémává" válni. Ugyanúgy probléma, csak akármihez viszonyítva nem nagy dolog, mint az, hogy bezár a közeli Spar, menj keresni másik helyet, pedig már évek óta oda jártál. Apám ezen drámázik tegnap óta. De ha valaki azzal, hogy kirabolták a lakását, a másik meg visszavág, hogy neki legalább van lakása, egyiküknek sem lesz jobb, és nem is egy verseny, hogy kinek xarabb jelenleg.

Én már nem vagyok hajlandó ilyenekkel idegesíteni magam. Mély dolgokról nem fogok olyannal beszélni, aki nem befogadó a beszélgetéshez. Aki szerint meg igen, elfogadom, hogy ő így gondolja, csak nem értek egyet, és várhatóan ő se várja el tőlem, hogy legyek a lelki szemetese. Engem ugyanis világ életemben idegenek és ismerősök egyaránt megtaláltak, hogy elmondják, mi nyomja a szívüket. Soha nem vártam el utána, hogy fordítva is igaz legyen, és soha nem mentem oda ahhoz, aki nem a barátnőm, hogy hadd mondjam el neki a bajomat. Én csak azt várom el, hogy ami fáj, arra ne azt mondja egészen pontosan, hogy nagy semmi, övé nagyobb. Lehet azt úgyis, hogy ne aggódjak rajta annyit, ezt meg azt lehetne tenni, valami bátorító, pozitív szöveg, de nem az, hogy nagy nudli, az övé rosszabb.

19/l