Aki 30 éves kora előtt vesztette el a szüleit vagy egyiküket, hogyan élte túl?

Szuleim kulonosebben nem erdekelnek, apam magam olnem meg, ha pl. Mexikoban elnenk es "szabad" lenne. Sperma donornal nem volt tobbet sosem az eletemben, megkeseritette csak a jelenletevel (mar amikor jelen volt).

Anyam nem oszt nem szoroz...de reszben ot is hibaztatom a rossz gyerekkoromert, hisz o ment ferjul egy idiotahoz.

A nagyszuleim na ök

igen... Ök koran elmentek, meg 17eves voltam...nagyin szerettem öket, azota se dolgoztam fel a halalukat, pedig mar 30vagyok.

A nagypapáim még tipegős koromban elhunytak.

17 voltam, mikor az egyik nagymamám elhunyt, nem voltam 20 éves, mikor anyám elment, 24 voltam, mikor apám elhunyt, és idén márciusban - a 28. évemben - elhunyt a nagymamám is, aki a legközelebb állt hozzám.

Hogyan éltem túl? Nehezen. De, mindig itt volt a nagymamám, akivel éltem. Így könnyebben ment.

Most azonban ő sincs már. Egyedül vagyok. Gyűlölök élni! Suliba járok munka mellett, amit nagyon szeretek csinálni, lefoglal a szabadidőmben. De, ez is kevés az életörömhöz...

Minden nap úgy kelek fel, hogy abban reménykedem, az az utolsó napom. Megkértem Istent is, hogy vegyen magához! Remélem, nem kell már sokáig élnem.

Sehogy. 12 éves voltam mikor apum itt hagyott és a mai napig fáj.Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe.

31 vagyok

25 voltam (most 40) mai napig fáj, de annyi minden van ami segit elterelni a gondolatokat. Gyerekek munka korona stb. De emlékszem, akkor hetekig csak sírtam. Viszont a temetésig semmi, de utána eltört belül nagyon valami. Gondolom ez a kiventillálás is segített, de mai napig hiányoznak

40F

2 éve temettem el apámat karácsonykor, 28 vagyok. Figyelj, hülyén hangzik, de "megszoktam". Már mosolygok, ha eszembejut, márpedig nincs olyan nap, hogy ne jutna.

Halál miatti öngyilkosság meg elég butaság. Kihalna az emberiség.

Közhelynek hangzik, és engem is bosszantana ha ilyen választ kaptam volna, de az idő lassan minden sebet meggyógyít. Nem mondom hogy a felszín alatt a fájdalom teljesen elmúlik, hogy néha egy-egy pillanatra nem jön vissza az a kínzó érzés amit a szülők elvesztése okoz, de találni kell egyfajta támaszt a hitben, gondolkodásban, ami segít a hiányuk iránt érzett fájdalomban. Nálam az, hogy hiszek, hinnem kell hogy ők egy jobb helyen vannak. Nekik már nem fáj semmi, és hogy jobb embernek kell lennem hogy fentről büszkék legyenek rám. Talán naiv ez a gondolkodás, de egy jó ideje ebben kell hinnem.

Az öngyilkosság nem lehet megoldás! Vajon mit gondolnának erről a szülők? Hogy a gyermekük nem tudott tovább lépni, családot alapítani, élni az életet, mert a gyászt nem képes feldolgozni. El kell tudni engedni a fájdalmat! Nem könnyű, de kell találni valamit és valakit aki ebben megoldás/társ lehet. #2 válaszoló. Nem kérhetem hogy gondold át amit leírtál, vagy hogy gondolj a szeretteidre, mennyire fájna nekik a tudat hogy a hiányuk ennyire fájó neked. Amit mondhatok, az a fentebb említett klisé. Az idő mindenre megoldás. Kell hogy legyen neked is valaki, aki majd ha betoppan az életedbe, miatta szebbnek látod az életet. Tanulj, láss, érezz mást is a szomorúságon kívül is! Kezdj el ismerkedni, legyél nyitottabb, élj!