Ezt hogy lehet kibírni idegileg és megőrizni a nyugalmunkat?

Nehezen... Sajnos, nem olyan ritka eset, hogy az ellátásra szoruló személyt ápoló gyereke vagy egyéb leszármazottja öngyilkos lesz.

Mi négyen a nagymamámat pelenkáztuk 3 hónapig. Borzasztó volt azt látni, ahogy egy életerős asszony napról napra megy tönkre mind testileg mind lekileg! A nagymamám elméje is megzavarodott. Nem lehetett magára hagyni egy percre sem!

Egyébként rákos volt.

Ha többen gondoznak valakit, úgy is nagyon nehéz. De, egyedül ápolni valakit - ráadásul évekig, mert például agyvérzés következtében lerokkan - azt én sem tudom hogy lehet kibírni öngyilkosság nélkül néhány embernek...

Én biztos, hogy kinyírnám magam ilyen helyzetben!

Nem kívánom ezt a poklot senkinek, amikor valakidet hónapokig vagy akár évekig kell ápolni!

Erre valo az idosek otthona.

Nagyapám 10 évig volt Alzheimeres. A teljes csald belerokkant. A halála után megegyeztünk, soha többé, aki gondozásra szorul, az megy az idosek otthonába.

Továbbá, ezért kéne minden országban engedélyezni az eutanáziát!

Mindenkinek sokkal jobb lenne így: a családnak és a betegnek is, mert nyugodtan, fájdalmak, szenvedés nélkül elmehetne.

3!

Ahol én élek, ott engedélyezett, de nem azért, mert a hozzátartozó nem akarja gondozni a beteget. Demencianal pedig - teljes joggal, nagyon helyesen- fel sem merülhet a lehetősége

Az idősek otthona nem ördögtől való, csak hát a régi beidegződések még működnek, inkább pusztuljon az egészséges, de mit szólnak hozzá a kívülállók, ha idősotthonba megy a beteg.

Számtalanféle otthon létezik, jól meg kell nézni, mit választ az ember, egyébként is kell hozzá az otthonba bemenő hozzájárulása, hacsak nincs gondnokság alá helyezve.

Az otthonban ellátják és végre levegőhöz jut, aki ápolja. Ki lehet hozni, ahányszor csak akarják és utána visszavinni.

Sajnos mi is hosszútávú ápolás után jutottunk el oda, amit a kettes ír. Egyszerűen nem tudtunk minőségi életet biztosítani sem a gondozottnak, sem magunknak. Ezt nem lehet anélkül csinálni, hogy testileg, szellemileg, anyagilag és minden egyéb értelemben is ne rokkanna bele az ember. Régen, amikor a családokban több generáció együtt élt, a nők többnyire otthon voltak, addig is teher volt ez, de valahogy eloszlottak a feladatok, ahogy az idősebb rokonaim mesélik. Természetes volt. Ma munka mellett ez kivitelezhetetlen.

Bármennyire is szívtelenül hangzik, szerintem be kell látni, hogy mindenki számára jobb, könnyebb az élet, ha az ápolást szakemberekre bízzuk. A nagymamám 7 évet élt idősek otthonában úgy, hogy amikor beköltöztettük azt hittük utoljára láttuk. Az egész család együtt zokogott az üres házában. Depressziós volt, az ágy rabja. Mindent csak úgy tudott csinálni otthon, ha valaki segített neki, tehernek érezte magát, gyenge volt, állandóan arról beszélt, hogy megakar végre halni. Semmi motivációja nem volt arra, hogy összeszedje magát és velünk legyen még egy kicsit. Az otthonban volt társasága, segítsége, kapott orvosi ellátást, állandó felügyeletet, újra kivirult, mindennap felkelt, mi akkor mentünk amikor csak akartunk, akkor hoztuk el, amikor csak akartuk és sokkal szebben, tartalmasabban töltötte utolsó éveit, mint amit mi tudtunk volna neki így biztosítani a négy fal között magányosan, megkeseredve. Ezt sokszor mondta ő is, pedig az elején ellenezte az otthont.

Anyagilag sem mondanám, hogy rosszabbul járt a család, hiszen mindenki megőrizte mellette a munkahelyét. A szüleim félévente elmondják, hogyha oda kerülünk, egy percig se gondolkozzunk, hogy melyik utat válasszuk. Én is így szeretném, ha egyszer megöregszem és segítségre lesz szükségem.

A betegség, amit átmeneti állapotnak fog fel az ember, persze más. Szerintem a legjobb, ha ilyenkor összeül a család és megbeszélik hogyan tovább, hiszen ez az ápolt személynek sem könnyű helyzet.

A szeretet tud ilyen nehézségeken átvinni minket.

Ha erős a szeretet kapcsolat, és tudjuk, hogy hogyan szeretett minket a betegsége előtt, akkor tudatosan átértékelhetjük azt ami most van. Törlesztünk, viszonozunk. Sokat kaptuk, akkor most mi adunk.

A gyermek neveléshez/gondozáshoz képest az a különbség, hogy ők már erősebb önakarattal rendelkeznek, amit szellemi állapotukhoz mérten, jól vagy rosszul használnak. Akik nem tudják megítélni, hogy mit tesznek, azok azt sem tudják megítélni, hogy azzal nekünk esetenként fájdalmat okoznak, felbosszantanak. Tehát ha régen jól/nagyon szerettek minket, akkor ha nem lennének betegek, akkor ma sem bántanának meg minket. A betegség megváltoztatja az ítélőképességet. A legnehezebb azt elfogadni az ember számára, hogy már nem mennek a dolgok úgy mint régen, sőt akár nagyon erősen korlátoz. A szellemünk nem öregszik úgy mint a testünk. Annyi dolgot szeretne még kipróbálni az ember, de ennek korlátot szab a test öregedése/betegsége. Ez nyugtalanító, érzelmi reakciókat vált ki.

Aki már volt kórházban, az tudja milyen lassan telik az idő amíg újra jön hozzánk valaki a szeretteink közül. Valóban a szakellátás lehet valaki számára előnyös egy intézményi elhelyezésnél, de megkérdőjelezi az előnyösséget azoknál, akik nehezen teremtenek kapcsolatot az ismeretlenekkel. A szeretet az olyan éltető elem az ember számára, mint a növényeknek a napsütés. Minél kevesebb szeretet vesz körül bennünket, annál kevésbé ragaszkodunk az élethez.

Ilyen helyzetekben szembesülünk azzal, hogy nincs jó megoldás, csak választhatunk, rossz és kevésbé rossz között. Azt kell választanunk amiben békességünk van, amiért nem teszünk magunknak sem és másoknak sem szemrehányást. Olyat teszünk amit magunk is szívesen fogadnánk majd a leszármazottainktól.

Egy ilyen helyzet a családban, erős személyiség formáláson viszi át a fiatalabb családtagokat, ami kedvező lehet az életük hátralevő részében.

Léna!

Nem, a szeretet nem visz át mindenen. Sőt, a szeretet könnyen átfordul gyűlöletbe, mondjuk amikor a férj úgy 60 év házasság után lazán lekurvázza és semmittevonek hívj a feleséget, aki amúgy kb a lelkét is kiteszi neki. Vagy amikor a falra keni a pelenka tartalmát. Vagy amikor nagykessel kergeti a feleséget a házban, mondván a vadidegen betört a házába.... És ez csak pár példa a nagyapámról, aki a betegsége előtt maga volt a türelem és a kedvesség szobra.