Óvodás korom óta a halálhírével jön, hogy utána sanyarú életem lesz. Szerintetek jól csináltam/gondolom? 19/L

Szép napot!

Nos, a helyzet a következő: anyám kiskoromban elhagyott, ugyanazért, amit apám velem csinál (bonyolultabb a sztori), apám nevelt fel egyedül.

Óvodás korom óta mondja szüntelenül, hogy "valószínűleg hamar megdö*lök és utána nem lesz senki, egyedül kell megoldanod a problémáidat, senkire nem tudsz támaszkodni, senki nem fog segíteni". Teljesen ráfeszülten éltem emiatt, hogy te úristen, sanyarú világ vár rám halála után, mert ezt mondogatta burkoltan, olykor konkrétan. Apám túlféltő, kritizáló, nagyon kritizáló, de közben akarja, hogy világot lássak, csak az ellenkezőjét teszi. Az önbizalmamat akaratlanul rombolja kiskorom óta.

Konkrétan ő feszül rá legjobban, hogy mi lesz velem, mintha életképtelen lennék (amit amúgy meg is mondta, hogy az vagyok szerinte). A sztori hosszú, de a lényeg, hogy már anyám újra az életem része, jóban vagyok vele, és nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Apám rengetegszer vágta a fejemhez, hogy olyan vagyok (gondolkodásban, tettekben), mint anyám. Én ezt nem bánom. Eltörik egy pohár, ezen lovagol két órával később is, és ha ez engem nem érdekel, nem idegesítem fel magam, máris lexarok mindent, nem véletlen volt hanem odafigyelés hiánya, és az odafigyelés hiánya okoz sok problémát és balesetet, stb.

Nemrég, kb egy hónapja kezdtem "meglátni az apró fénysugarat" magamban, hogy azt hiszem, hogy amikor apám meg is hal, és ne adj isten ez mondjuk tanulmányaim közepette történik, akkor sem kell kétségbeesnem, rengeteg lehetőség van, és ezek egyike sem tartalmazza azt, hogy más könyörülete szükséges. Az az egy évtizednyi aggódás kicsit feloldódott bennem, hogy ezt is csak apám gondolja túl, én meg erre rá voltam hangolódva, de nagyon.

Van egy szakmám, érettségin rajta vagyok, utána egyetemre szeretnék menni. Most kezdtem el érezni azt, hogy nincs kőbe vésve, amit mondott, lehet máshogy is, függetlenül attól, hogy van ami nehezen megy és segítség kell, de szerintem és apámon kívül mindenki szerint nem vagyok életképtelen. Sőt, azt is mondta, hogy okos, ügyes lány vagyok, csak az a gond, hogy amikor gyakran felidegeli magát és elkezd kritizálni, felemelni a hangját, sértegetni, akkor nem ezt mondja, aztán napokkal vagy hónappal később jön, hogy ugyan, megszokhatnám, hogy úgyse gondolja komolyan.

Barátnők már nincsenek, általános után lassan eltűntek, így nem tudok senkit megkérdezni, hogy szerinte jól gondolom, jól teszem, stb.