Így, ilyen körítéssel elmennétek a családdal nyaralni?

Anyukám a férjével él, én is velük éltem 18 éves koromig (utána különköltöztem). A kapcsolatuk elején még nagyon rendes volt velem, folyton ajándékokat vett, befizetett mindenhová, aztán ahogy teltek az évek, megváltozott. Úgy alapból a viselkedése is (teljesen idegbeteg, több orvos barátunk is azt mondta, hogy reggel-este nyugtatót kéne szednie és ez nem vicc, vagy ugratás). De velem kapcsolatban is. Mindenbe belekötött, ha otthon voltam, akkor minek vagyok otthon, lusta tetű vagyok (mindent lehet rám mondani, de ezt pont nem). Ha mentem valahová, akkor hova megyek már megint, mindig csavargok és semmire nem fogom vinni (ez sem jött be). 14 éves koromban vittek magukkal utoljára nyaralni, azóta soha. Mondván, hogy ő csak anyámmal akar menni, "MOST KETTEN MEGYÜNK" címszóval. De közben anya velem sosem ment sehová, mert nem engedte neki. 16 éves koromban volt az utolsó próbálkozásom, hogy velük menjek, akkor Dominikára mentek, ami nagy álmom volt. Azt mondta, hogy az én részemet nem fogja kifizetni, ha kifizetem, mehetek. Gondolta, hogy a nyáron megkeresett kis pénzem erre nem lesz elég, amiben igaza is volt, de apukám felhívta, és mondta, hogy kifizeti az én utamat, ki is visz minket Bécsbe a reptérre, stb. Akkor nagyon csúnyán beszélt apukámmal (is) és apa mondta nekem, hogy ilyet tőle többet ne kérjek, menjek inkább barátnőkkel/unokatestvérekkel/nagyszülőkkel, kifizeti az ő részüket is, de ez egy barom és nem is akar a közelében tudni. Eltelt azóta több év, már 20 éves vagyok. Az utazás a hobbim, nyelveket beszélek, imádok menni, felfedezni. De az anyámmal azóta sem voltam sehol. Ez nekem valahol fáj, mert látom, hogy más családok a mai napig viszik a (már felnőtt) gyerekeiket nyaralni, apukámék is mindig hívnak, de az anyámmal így alakult a kapcsolatom... Mert nem az utazás a fő gond itt, hanem hogy az élet minden területéről elmarta mellőlem a férje. De bezzeg ha hozni, vinni kellett őket a reptérről, vagy a kutyákat kellett menni etetni, vagy rendelni/beszélni/fizetni kellett külföldön (nem beszélnek még angolul sem), akkor rögtön jó voltam. Nekem is lett közben párom, vele is sokat utazunk, barátnőkkel is szoktam menni évente párszor, szóval elvagyok én így, nem hiányzik egy ordítással teli utazás.

Idén belföldön mennek valahová, 4-5 napra. Ott voltam náluk, amikor ez feljött szóba és mondta anya, hogy ő csak akkor megy, ha engem is visznek (nem tudom, hogy ezt miért évek múltán nyögi ki). Volt ebből egy 10 perces ordítozós vita, amit én végighallgattam a terasznál csukott ablakkal, aztán mondtam, hogy nekem elég is volt a családi szocializációból, megyek haza.

Utána felhívott a férje, hogy akkor lenne-e kedvem július végén elmenni velük nyaralni, mert hogy foglalná a szállást. Mondtam, hogy ne haragudjon, de én nem megyek olyan helyre, ahol nem akarnak látni és vannak olyan személyek, akik maguktól, szeretettel hívnak, inkább velük tölteném el az időmet. Rá 5 percre felhívott az anyám, hogy én mit képzelek magamról, végre elhívnak és így viselkedem, így ne csodálkozzak semmin és hogy örüljek inkább, hogy gondoltak rám. Mondtam, hogy végig hallgattam a kis beszélgetésüket és engem senki ne hívjon el, miután elhordott mindenfélének. Válasz: "hát de azt nekem mondta, nem neked, neked sosem mondaná" ... Most rám haragszik, hogy mégis hogy viselkedtem és miért nem ugrándozom örömömben, hogy végre méltóztatott a férje is észrevenni, hogy a feleségének van egy lánya.