Miért kell apukámnak mindig kommentálnia, kritizálni, és miért nem képes elfogadni egyszerű dolgoknál, hogy nem?

Mindig ez ment. Régen nem zavart, mert tényleg mindent meg tud oldani, nagy élettapasztalattal rendelkezik, de közelítve a 19 felé már egyre irritálóbb. Szeretem, de egyre inkább nehezebb, hogy ugyanaz megy, mint kiskoromban. Megbeszélni vele nem lehet, mert a reakciója arra, amikor megmondtam neki, hogy utálom az állandó kritizálását, az volt, hogy "Persze, hogy megmondom a véleményemet!". Ő bármikor csinálhat kitörést, amikor leüvölti a fejemet, de én nem csinálhatok semmit, nem adhatom ki magamból, mert nem is értené, mire fel + csak felidegesedne.

Tisztában vagyok azzal, hogy nincs elég élettapasztalatom, van amiben kell a segítség, de ez nem jelenti azt, hogy még mindig kisgyerek vagyok. Szerinte meg mindig a lánya leszek, és még csak jogilag vagyok felnőtt.

Egyébként egyedül nevelt fel, ezzel együtt mérgében gyakran vágta hozzám, hogy tiszta anyám vagyok (nem külsőre). Máig kb istennőnek tartja anyámat, és mondta, ha újrakezdhetné, akkor is vele jönne össze. Lehet ennek köze ehhez? Amúgy vele is ezt csinálta, állandóan kritizálta, de közben végtelenül szerette, de idővel már nem bírta elviselni. Az, hogy miért nincs anya a képben, más történet, ez a része most mindegy.