Létezik olyan, hogy úgymond "kilépés" a családból?

A családod nem tagadhatod meg. Teljesen mindegy mit csinálsz, attól még ők lesznek a családod.

Ha rossz a viszony, akkor elkoltozhetsz, és a munkádból származó jövedelemből fenntarthatod magad ezáltal függetlenítve magad tőlük, de ez is más mint teljesen megtagadni őket.

Szia!

Bocsánat, nem lesz 100%-ig válasz a kérdésedre, de voltam hasonló helyzetben, és gondoltam, esetleg segít ez a pár gondolat.

Vannak jogi buktatók, amiket ki kell zárni. Ilyen péládul a szülőtartás. Ha a szüleid önhiábájukon kívül nem tudják eltartani magukat, akkor elvileg kötelezhető vagy az eltartásukra.

Elég extrém eset, de most áthattad, hogy sokakat kitesznek az idősek otthonából. Ilyenkor könnyen lehet, hogy megkeresnek és van némi jogi huza-vona. Az örökösödés ugyanez a szitu. Nem árt ezeket rendezni.

Egyébként senkivel nem vagy köteles kapcsolatot tartani. ha például bejelentik az eltűésedet, és a rendőrség "megtalál", akkor nem vagy köteles kapcsolatba lépni a hozzátartozóiddal.

Én azért léptem ki, mert nem voltam jól lelkileg és úgy éreztem, hogy a családom cserben hagyott. Szerettem volna egy olyan (saját) családot, amelyik rendesen működik. Úgy éreztem, hogy a szüleimmel és a családommal ezt nem tudom megoldani.

Többet nem vettem részt a családi eseményeken, nem tartottam a kapcsolatot senkivel, albérletbe mentem külföldre.

Nem volt egyszerű. Volt egy barátom akkor. Azt hittem, majd támogatni fog, de nem sokat segített. Az emberek időről-időre rákérdeznek a családodra, felmerül a kérdés, hogy "Ugye milyen jó volt a nagymamáddal főzni?" ilyesmik...

Ezek apróságok, de a rossz pillanatokban tud fájni.

Miko szakítottunk, nagyon egyedül voltam. Voltak barátaim, akikre számíthattam, és sokat tette értem. De nehéz volt megnyílni előttük úgy, hogy volt a múltamban egy üres rész. Persze, Te nem tuazol haza a szüleidhez, nem posztolsz közös képeket, stb. stb. De egy idő után felűtnő, hogy egyedül vagy...

Aztán összekerültünk a mostani párommal, akivel sokat beszélgettünk. Ő nem erőltette a gyerekkor témát, sosem modnott véleményt a helyzetről. Én is ügyeltem r, hogy ne nagyon terheljem ezzel, ne érezze úgy, hogy békebírót kell játszani, vagy ilyesmi.

Sok pozitív visszajelzést kaptam től, és idő közben megtanultam teljesen a saját lábamra állni. Az ember azt gondlaj,h ogy ez csak a munkahelyről meg az anyagiakról szól. De sokkal összetettebb:

Gazdálkodnod kell az idővel, a háztartásoddal, a saját mentálsi korlátaiddal, hogy jól érezd magad... Nincs olyan, hogy ha már nagyon sötét van és hideg, felhívod apukádat, hogy jöjjön érted kocsival. Ha bekerülsz a kórházba, nem jön senki meglátogatni.

Nekem a mélypont pont az volt, hogy bekerültem a sürgősségire és hirtelen senkit nem tudtam megnevezni. Akkor egyedül éltem, alig akartak kiengedni, mert nem lett volna, aki vigyáz rám.

VIsoznez alatt az időszak alatt sokkal jobb társ lettem, sokkal közelebb kerültem ahhoz, aki lenni szeretnék. A távolság, meg a sokminden, amiben vbenne voltam, segített rálátni a szüleim döntéseire is.

Egy idő után nem voltam sem dühös, sem csalódott. Úgy voltam vele, hogy a helyzetnek mindannyain áldozatai voltak.

Végül megkerestem a családomat. Kiderült, hogy bennül is nagyon sok a kérdés, a bűntudat.

Azt hittem, veszekedés lesz, de valójában mindannyain remélték, hogy visszatérek. Azóta sokminden változott. Nem vagyok feketebárány, sokkalm jobban megbecsülnek, mint régen.

Azóta sokmindenkivel tartom a kapcsolatot a családban, olyanokkal is, akikkel korábban nem nagyon beszéltem. Mindig azt gondoltam, hogy a családom utál. De az egyik nagyábátyám például pont kiemelte, hogy emlékszik rá, ogy már kiskoromban is mennyi szeretet volt bennem. Ez nagyon jól esett.

Nem bántam meg, hogy elmentem, hogy kiléptem a helyzetből De örülök, hogy végül rendeződtek a dolgok. És örülök annak is, hogy nem bevátam az ajtót, hanem szépen nyugodtan összepakoltam és elmentem.

Mikor elköltöztem, már volt munkám, volt hová mennem, nem kellett idegenektől segítséget kérnem. így nem tudtak azza zsarolni, hogy "Ha éhes leszel, visszajössz!" vagy "Kitagadlak az örökségből." vagy "Bezzeg addig jók voltunk, amíg pénz kellett."

Mire kilépten, önálló egzisztenciám volt, előtte pedig az anyagiak és a házimunka rám eső részét (és egy kis pluszt) már rég én csináltam.

Így tisztán tudtam elmenni.

Utolsó vagyok...

Ha a helyedben lennék, én fokozatosan hátrálnék. Először próbálj munkát keresni. Vásárolj be magadnak. Fizesd a rezsi rád eső részét. Emellett tartaléklj a költözésre. (Nehéznek nehéz, de meg lehet csinálni).

Tarts rendet, intézd egyedül a dolgait, legyél tényleg felnőtt, legyen annyi tartalékod, hogy túléld hitel, plusz kiadások nélkül is, ha mondjuk elveszíted a munkahelyedet.

Ha a barátod miatt mennél, inkább gondold át. Sokan rosszat mondanak a családodra, vagy makacskodnak, mert nem szeretnének megfelelni bizonyos követeményeknek. Sőt, sokan (férfiak és nők is) így gyengítik az önbizalmadat. Ha elkezdik megkérdőjelezni a múltat, akkor nagyon hamar sebezhetővé válsz.

Nem azt modnom, hogy 18 évesen fiatal vagy ehhez, mert ez baromság, én olyat is simerek, aki 15 évesen szült, ennek ellenére csodálatos, intelligens anya, olyan, akit sok gyerek irigyelne. Satöbbi.

De szerintem még rengeteg tapasztalatod lesz, amelyik hosszú távon átírja benned a dolgokat. Rengeteg apróság van, ami befolyásolni tud téged. Én például 21 éves koromban éreztem, hogy lenyugodott a hormonrendszerem, hogy nem vagyok kamasz, hanem egész másképpen működök.

Későb azt vettem észre, hogy már nem egy kislány vagyok, az emberek sem fiatal csajként néznek rám, hanem sokan tőlem várnak tanácsot, csomó mindenért felelős vagyok. Cserébe viszont nem kérdőjeleznek meg.

Ezek min megváltoztatják azt, hogyan fogod látni a helyzet.

Szerintem ne égesd fel a hidakat... Hanem adj egy esélyt magatoknak, hogy átgondoljátok, ki kicsoda.