30 körüli "gyerekek", ti milyen gyakran beszéltek telefonon a szüleitekkel akikkel már nem éltek együtt?

Nagyon keveset beszélek velük, mivel teljesen lehúznak olyankor.

Anyám hordja a nadrágot, apám papucs, ő ilyen téren szóra se méltó.

Egyáltalán mára eljutottam odáig, hogy szinte egy közönyös beszélgetést tudunk le akkor is, ami abból áll, hogy ő elmondja a szokásos mondvacsinált hatalmas bajait, amitől egy normális felfogású, haladó, erős szellemiségű ember szerintem idegbajt kapna.

Teljesen átlagos, általános napi tennivalókat állít be olyan szélsőséges fizikai megterhelésnek, mintha legalább egy bányában dolgozna.

A legszörnyűbb az, hogy annyira gyermeteg a személyisége, hogy fel se fogja miért nem keresem.

Hogy anyagilag semmit nem segít, holott nagyon nem könnyű albérletet fizetni, kocsit fenntartani(ami szükséges a munkához, illetve a mai világban nagyon nézi bármely munkáltató , ám emellett is spórolni (elég jól spórulunk, rakunk félre párommal ennek ellenére).

Hozzá tartozik a dolgokhoz, hogy ő mindent a feneke alá kapott az életben, saját maga hibái okán tartanak ott, ahol.

És ezek után mit vár?

Vannak sajnos olyannnyira a múltban már rég elfuserált kapcsolatok, amik sose közelítik meg azt az ideális szülő - gyermek modellt, amit nap mint nap a környezetembe látok.

Ez egy vegetáció, formalitás jellegű szülő -gyerek kapcsolat marad már, ameddig marad egyáltalán.

28 vagyok.

Anyukámmal naponta beszélek telefonon, ha nem hívom, ő hív, vagy ír messengeren, apuval is gyakran beszélek, telefonon ritkábban, inkább neten.

Nagymamámnal hetente beszélek, általában én hívom.