Miért szereti jobban a barátomat?

Másfél éve jöttünk össze. Anyukámnak már az első pillanattól kezdve szimpatikus volt, aminek én nagyon örültem. De azóta anyukám megváltozott. Régebben sokat szomorkodott és szégyellte hogy nincs kapcsolatom senkivel. Mióta azonban összejöttem Vele, minden gondolata körülötte forog. Mikor jön, hányszor találkoztam vele (egyetemre járunk de más karra), mit mondott stb.

Először ezt betudtam annak hogy örül mivel a sok problémám után (az utóbbi pár évben volt fizikai és lelki is) végre rátaláltam egy rendes fiúra és boldog vagyok, de ahogy telt az idő, egyre inkább a barátom körül forog minden. Már nem tudunk olyan jókat beszélgetni mint előtte, már csak az érdekli hogy mi van a barátommal, ami nem vele kapcsolatos (hanem mondjuk velem) azt egyszerűen elengedi a füle mellett. Ha képeket csinálunk, mindig követeli hogy mutassam meg neki a gépen, de csak azok érdeklik amelyeken Ő van. Ha mutatok neki zenéket, mindre azt mondja hogy fos de ha megmutatom neki ugyanazt és hozzáteszem hogy: ,,pedig Neki ez a kedvence" azonnal felfülel és persze tetszik neki. Mindig az a jó amit Ő mond, akkor is ha nincs igaza. Ha nem sikerül egy vizsgája, anyám legyint: majd megcsinálja, míg nekem, tudom nem nézné így el. Ha veszek egy ruhát, első kérdés: Ő látta már? Minden alkalommal amikor találkozunk, elvárja, hogy hetekre előre tervezzem el hogy mi lesz rajtam, ha simán pólóban akarok menni akkor megsértődik, mintha bűnt követtem volna el.

Még egyszer mondom, örülök hogy szereti a barátomat de amikor valami egész másról beszélek, és közbevág hogy inkább Róla beszéljek, vagy amikor elvárja hogy egész nap őt istenítsem, akkor időnként nem bírom nyelni a békát és szoktam elég ideges hangsúllyal válaszolni de ebből mindig azt hozza ki hogy én nem is szeretem a barátomat, hozzám nem is való egy ilyen jó ember. Ezzel pedig a lelkembe vág bele mert nagyon jól tudja hogy mindennél jobban szeretem őt. Múltkor képes volt veszekedést generálni abból hogy nem abban mentem el hozzá, amit ő (anya) szeretett volna, hanem csak kivettem valamit a szekrényből. Ebből is azt hozta ki hogy én annyiba se nézem Őt hogy normálisan felöltözzek, kár mellém egy ilyen jó srác.

Már beszéltem erről a barátommal is, ő azt mondta, hagyjam rá, majd megunja, de már kezd elegem lenni. Anyával is beszéltem már többször, hogy miért csinálja ezt de ilyenkor mindig megsértődik és napokig nem szól hozzám. Kezdem azt érezni hogy jobban szereti a barátomat, mint engem. Nem mintha féltékeny lennék emiatt mert azt tudom hogy gyerekes dolog lenne de azért mégis én vagyok a gyereke. Nagyon rossz érzés, hogy egy tárgy lettem, egy gramofon amit tetszése szerint kapcsol be és csak azt tűri el ha dicshimnuszokat zengek a srácról.

Ti mit tennétek ebben a helyzetben?

Félek hogy egyszer a kelleténél jobban felidegesítem magam ezen és abból újabb veszekedés lesz, aminek az eredményét előre tudom.

Segítségeteket köszönöm!

_R_

20/L