Az édesanyám beteg, segítségre van szüksége. Hogyan tovább?

Ne a "párod" hagyjon el téged,hanem te őt!Megalázni ne engedd magad még ilyen helyzetben sem.

Nagyon nehéz lehet neked.:( Amikor anyukádnak tiszta percei vannak,akkor beszélgess vele sokat.Gondoskodj róla és szeresd,de találj magadnak olyan társat,aki a bajban is társ,nem csak a jóban.

Állj talpra,tudom,hogy nehéz lesz,de én bíztatlak,sikerülni fog,ha küzdessz a jobbért!

semmi baj nincsen. lehet életed legintenzívebb időszakát éled. most vagy a csúcson.

szerintem ne engedd el a párodat. valószínűleg nem ez az élet járt a fejében, amikor elképzelte mi vár rá. nehéz lemondanunk valamiről, amit szerettünk volna, látni, ahogy ha valahogy döntünk más lehetőségek visszafordíthatatlanul elzáródnak. ez fáj.

szerintem meg lehetne szépen próbálnod átéreztetni a pároddal, hogy ha nem fogadjuk el amit elénk vet a sors, ha nem azt a játékot játsszuk, akkor csak elégedetlenek leszünk és elbukunk. pl ha te is itt egy egyszerű életet akarnák, akkor boldogtalan lehetnél. úgy lehetsz boldog, ha ezt akarod. ezeknek a kacifántoknak a kibogozását. ez a te személyre szabott játékod.

szóval valahogy beszélgethetnél vele arról, hogy ő mit tenne, ha az ő anyukája lenne ilyen helyzetben. mi lenne a Szép tett a részéről. és minek örülne ő hasonló helyzetben. és egyáltalán szerinte nem az a Szép, ha kitartasz a mellett akit szeretsz, ha ez életed, céljaid átalakításával jár is? mikor tartana ő többre téged.

valahogy hagyni kell, hogy elvegyenek belőlünk. nagyvonalúan oda kell adni az időnket, az életünket. és ez a dolog, hogy mások elvesznek belőlünk és mi elveszünk belőlük és minden rendben van lesz az életünk.

szerintem hagy időt a barátodnak, hogy feldolgozza, hogy az élete másik élet mint amit gondolt. és valahogy tudd felmutatni ennek a nagyszerűségét neki.

persze lehet ettől még elmegy. de ne siettesd ezt. húzd az időt. és beszélgess vele ezekről, elfogadva akármi lesz.

Feldolgozni? Nehezen.

Ugyanebben a helyzetben voltam 30 évesen, csak én tök egyedül csináltam mindent anya körül. Testvérem nincs, rokonok lesz@rtak.

Párom sem segített semmiben, a végén le is lépett-de talán jobb is így. Olyan emberrel mihez kezdjek, akire nem lehet számítani? Ő nem társ!

Ne gondolkozz túl sokat, ezen a helyzeten nem tudsz változtatni, és ha sokat agyalsz, csak neked lesz rosszabb, befordulsz teljesen... Neked most anyukáddal kell törődni! Piszok nehéz helyzet, az biztos! És tényleg bajban derül ki, kire mennyire lehet számítani. Apukáddal talán meg tudod értetni, hogy szükségetek van az anyagi támogatására, a pároddal pedig ez egy 'próbája' a kapcsolatotoknak. Ha most nem áll melletted, nem téged támogat: hadd menjen!

Most anyukád legyen a fontos, és vigyázz magadra, nehogy összeszakadj! Mert nehéz...

Nagyon könnyen mondják itt sokan, hogy hagyd el, ne bánkódj stb. Azért nem olyan egyszerű ez a helyzet. Aki nem volt benne, az nem tudja mivel jár ez. Én a mi családunk esetét ismerve maximálisan megértem a kérdezőt és párját is.

Amikor anyukám 32 éves volt, az édesanyja lebénult szívroham és két agyvérzés miatt. Az egész család természetesnek vette, hogy segítjük, nem dugjuk intézetbe. Én akkor voltam 11 éves, helyhiány miatt egy szobában voltam vele. Úgy adták haza, hogy maximum fél éve van hátra. Eleinte nekünk is ápolót kellett fogadnunk, mert 24 órás felügyeletet igényelt és nem tudtuk máshogy megoldani (a fizetése annyivolt napi 8 órára, mint amennyit apu keresett 12 alatt), azután rájöttünk, hogy az ápoló költségei miatt nem jutunk egyről a kettőre. Például tönkrement a bojler, de fél év volt mire meg tudtuk csináltatni. 14 éven keresztül ápoltuk. Édesapám éjszakára kérte magát a munkahelyén, édesanyám otthoni munkákat is vállalt, én rohantam haza az ebédszünetben, hogy a mamát is megetessem, iskola után rohantam tisztába tenni, tornáztatni, a gyógyszereit beadni. Akkor nem tűnt föl, hogy mennyire rossz a helyzet, csak csináltuk amit kellett és nem foglalkoztunk semmivel. Anyu véletlenül terhes lett, a születésem után folyamatosan próbálkoztak babával, de nem sikerült, akkor meg gyógyszer mellett jött össze. Nem tarthatta meg, mert ha kiesett volna a pénze nem tudtuk volna fenntartani magunkat. A mai napig sem tudta feldolgozni, mindig gyetyát gyújt akkor amikorra ki volt írva. Így teltek az évek. Mi lassan eltávolodtunk egymástól. Már nem beszélgettünk és hogy őszinte legyek a végén már nem is hiányzott. Édesapám mindvégig kitartott, de a házasságuk ráment. A barátok elmaradoztak, a családtagok is. Az egész házat bejárta a szag, amit mondjuk egy elfekvőben lehet érezni (fertőtlenítő, vizelet, széklet, használt pelenka), pedig folyamatosan takarítottunk, szellőztettünk.

Miután a nagymamám meghalt, el kellett telnie 2 évnek, hogy egyáltalán beszélni tudjunk egymással a köszönésen kívül. Akkor anyukám azt mondta, ha ő ilyen állapotba kerül, eszembe se jusson hazavinni. Egy zombi miatt feláldozta a családját. Tudom, hogy akkor tiltakoznom kellett volna, hogy á, dehogy, ne is mondj ilyeneket, de nem ment, csak elkezdtem sírni és ő is sírt velem.

Azóta eltelt 8 év, már férjem és gyermekeim vannak. A kapcsolatunk is sokat javult. Mindannyian írtunk végrendeletet mindenre felkészülve. Abban megegyeztünk, hogy amennyiben valamelyikünk ágyban fekvő beteg lesz, intézeti ellátást kér és nem otthoni ápolást.

Csak annyit tudok tanácsolni, hogy beszéljétek meg a lehetőségeiteket és közösen döntsetek.

Teljes mértékben igazat adok az utolsónak. Én három évig ápoltam édesanyámat kisgyerekek, munka, család, építkezés, stb. mellett. A halála utána majdnem 5 évig jártam kisebb-nagyobb időközökkel pszichiátriára, annyira megviselt az a súly, ami akkor a vállamon volt. Iszonyúan nehéz. És nem lehet elítélni azokat az embereket sem, akik ilyenkor elmaradoznak mellőlünk. Az ember ösztönösen a szépet, a jót, a boldogságot keresi, hogy kibírja a mindennapok robotját. Miért várnánk el másoktól, főleg ha nem családtagok, hogy együtt szenvedjenek velük ?

A barátnőm 14 évig ápolta az édesanyát, lemondott mindenről, emberi roncs lett belőle.

Nem tudom, mi a megoldás, én sem találtam meg anno. Azt viszont tudom, hogy már most arra gyűjtögetek, hogy az én gyerekeimnek, ha kiszolgáltatott állapotba kerülök, ne kelljen évekig az ágyam mellett állniuk és feladniuk mindent.

Bár tudom, hogy le leszek pontozva, de én az utolsókkal értek egyet.

A barátnőm édesanyja szintén agyvérzést kapott. A barátnőm és a férje szinte azonnal otthonba adták, mert nem volt lehetőségük arra, hogy valamelyikük otthon maradjon vele vigyázni rá. Rendszeresen látogatták, ugyanúgy szerették, de tudták, hogy ha magukkal viszik a saját házukba, onnantól a magánéletük szinte megszűnik létezni és szinte biztos, hogy egy idő után a házasságuk is ráment volna. Gyönyörű otthont választottak neki, ahol mindene megvolt. Sajnos már nem él, mert egyre rosszabbodott az állapota.

Soha eszembe sem jutott elítélni őket ezért, szerintem én sem bírnám idegileg, anyagilag pedig pláne.