Van vki, aki viszonylag hosszú házasság után se tudta igazán elfogadni a házastársa családtagjait? Szülők, tesók, egyebek.

Utolsó: nyugi, ne hibáztasd magad. Most egészen úgy jött ki, mintha te ostoroznád magad, vagy hibás lennél. Írtad is, hogy kicsi az önbizalmad stb., ne gondold, hogy hibás vagy stb. Nem vagy rosszabb, mint a többi ember, és valószínűleg tök szerethető vagy és szeretnek is ezek a rokonok, úgy, ahogy engem is, amennyire kell a párom rokonai. Csak hát egy igazi szimpátia v elfogadás nem megy parancsszóra, legalábbis nekem, én igazi rokonszenvet, jó érzést nem érzek, ha velük vagyok. De ettől még, mivel emberek vagyunk és többé kevésbé meg vagyunk nevelve és tudjuk, hogy kell emberek között viselkedni, teljesen jól kommunikálok ezekkel a rokonokkal, akkor is, ha nincs kedvem és így, ahogy írok, ha arra gondolok (igazán ritkán egyébként, szóval olyan nagy igény részükről sincs, hogy na most aztán minden héten üljünk össze), hogy találkozunk, akkor napokkal előtte bennem van, hogy te jó ég, jönnek és el tudom játszani a vendéglátót stb., de én tudom, hogy ez megjátszás, sokkal természetesebb az az énem, ha itthon egyedül, vagy a párommal vagy a saját anyámmal, tesómmal, vagy a munkatársaimmal dumálok. Én érzem ezt a különbséget magamban és tudom, melyik jön szívből és melyik csak azért, mert meg kell felelni ennek az elvárásnak. Skizó, mi?

Utolsó: nem, nem kell ennél több. Köszi a választ és azt külön köszönöm, hogy nem a rokonokat hibáztatva, fikázva írtad meg a választ, hanem viszonylag tárgyilagosan. Biztosra veszem, hogy teljesen normális, jó ember vagy, de valószínű, hogy a sógornőidnek is annyi hibája van, mint másnak. Csak nem mindig jönnek össze a dolgok, erről is szólt a kérdésem, nem gyűlölködésről v igazi konfliktusokról, inkább csak nem elfogadásról, be nem illeszkedésről.