Normalizálható a kapcsolat? Ti hogy oldottátok meg?

A férjemmel 3 éve vagyunk együtt, 1 éve házasok vagyunk. Amikor találkoztam vele, már az elején figyelmeztetett, hogy az anyja nehéz eset és megkért, hogy próbáljak megértő és türelmes lenni. Utólag kiderült, hogy anyósom eddig a legtöbb barátnőjét elüldözte. Nagyon hosszú lenne mindent leírni, de a lényeg, hogy sosem volt rózsás a férjem és az anyósom kapcsolata. Anyósom igazi mártír típus, külföldről költözött az országba, amikor férjhez ment, úgy, hogy nem beszélte a nyelvet sem, szülésnél tönkrement a csípője, a férje pedig elhagyta, amikor a férjem 4 éves volt. A férjem kicsi korától azt hallgatja, hogy anyósom milyen jófej volt, hogy felnevelte annak ellenére, hogy az apja lelépett, pedig miatta lett "nyomorék" (amúgy csípő protézise van, azóta nincs baja, de rájátszik), ezért a férjemnek kötelessége gondoskodni róla. Ennek következtében a férjem nagyon önálló és talpraesett ember lett, mert kicsi korától ő gondoskodott magáról és az anyjáról is, mert kötelességének érezte, de nagyon zárkózott és nehezen fejezi ki az érzéseit emiatt.

Amikor én képbe kerültem anyósom egyből ellenséges volt, de csak a hátam mögött szidott a férjemnek, a szemembe mindig jópofizott és mivel nehezen viselem a kétszínűséget, eléggé minimalizáltam a személyes találkozásokat, de amikor ott voltam mindig kedvesen és illedelmesen viselkedtem vele. Aztán a férjemmel összeköltöztünk és elkezdődött a katasztrófa. Anyósom mindent megtett, hogy otthon maradjon, megzsarolta, megfenyegette, őrjöngött, sírt, szóval tényleg mindent bevetett. Minden fontos eseményt így rontott el az életünkben, de szerencsére nem élünk vele, úgyhogy bár eléggé kiborított a viselkedése, azért hamar túlléptem rajta. Viszont a csúcs az volt, amikor a párom megkérte a kezem. Anyósom "magához rendelt", hogy közölje velem, hogy ők teljesen jól elvoltak, amíg én képbe nem kerültem és ő nem tudja, hogy zajlott az "állítólagos" lánykérés, de tudja, hogy én csak a pénze miatt (ami nem volt, nekem volt megtakarított pénzem, neki nem) akarok hozzámenni, meg hogy hitelt vetessek fel vele házvásárlásra (???) és ő nem fogja támogatni ezt a házasságot és arra kér, hogy gondoljuk meg magunkat. Megmondom őszintén, hogy ott azért már nálam is elszakadt a cérna és mondtam neki, hogy nem kell, hogy támogasson, mert akkor is össze fogunk házasodni, bármit gondol. Erre elkezdett őrjöngeni, hogy én csak szégyent hozok a fiára, mert csak buta emberek töltenek fel képeket facebookra és azonnal szedjem le a képeket, amin rajta van a fia (teljesen normális képek, semmi extra, csak éppen vele együtt vagyok rajtuk), mert mindenki rajtuk röhög miattam. :O Mondtam, hogy nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni és felálltam és otthagytam. Ezek után megtiltotta a saját rokonainak, hogy eljöjjenek az esküvőnkre, mert akkor "kitagadja őket" és ezzel megint belerúgott a páromba, mert neki a nagynénje volt az anyja helyett anyja, vele osztott meg mindent. A tervezett 50-60 fős esküvőnkből így lett 15 fős kis esküvő, mert a páromnak kellemetlen lett volna, hogy az ő családja nem jön el. Anyósom is eljött nagy kegyesen és eldöntöttem, hogy nem teheti tönkre azt a napot bármi is történt. Szépen le is zajlott (bár anyósom a templomban nem volt hajlandó az oltárhoz kísérni a férjemet, de nem csináltunk ügyet belőle), sőt anyósommal elástuk a csatabárdot és megmondtam, hogy indítsunk tiszta lappal, legyen normális a kapcsolatunk. Na itt átcsapott a dolog a másik végletbe. Onnantól az volt a baj, hogy miért nem megyünk gyakrabban (minden hétvégén ott voltunk), a páromat kérdezgette, hogy fogom mostantól szólítani, minden nekem írt e-mailt úgy írt alá, hogy "anyu", de engem nem kérdezett meg, viszont nem akartam ebből ügyet csinálni, úgyhogy mindig kerültem a megszólítást. Elvárta volna, hogy hetente többször felhívjam és érdeklődjek, hogy ő hogy érzi magát, de egyébként sem vagyok az a nagy trécselős típus és megmondom őszintén nehezemre esett ez a hirtelen váltás, mert nem felejtettem el, amiket előtte tett, de próbáltam a kedvében járni. A vége az lett, hogy amikor nélküle szervezünk valami programot, vagy éppen hazalátogatunk a szüleimhez (2-3 havonta vidékre), akkor teljesen kiakad, hogy vele nem foglalkozunk és nem segítünk neki. Féltékeny mindenkire, akivel a férjem egy kis időt tölt nélküle és teljesen abnormálisan kapaszkodik a fiába, mindegy mennyit van nála, mennyit segít, az nem elég. Mindenen végtelenül sokat variál, utolsó pillanatban is megváltoztatja a véleményét és ha nem ugrunk mindenre, akkor hisztizik. Egyszer írt egy e-mailt mielőtt lementünk vidékre, hogy megkér, hogy ne menjünk. Szépen elmagyaráztam neki, hogy ne haragudjon, de nagyon ritkán látom a családomat és minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy velük lehessek. Onnantól úgy írt alá, hogy G. anyukája...

Nagyon sok ilyen sztori van és félreértés ne essék, én sem vagyok tökéletes, már nagyon hamar felkapom a vizet miatta, de soha nem voltam vele rosszindulatú és a férjemet sem tiltom tőle, nem állítom válaszút elé, hogy vagy az anyja vagy én. Egyszerűen teljesen tanácstalan vagyok hogy oldhatnánk ezt meg, mert beszélni nem lehet vele, de olyan szinten nem, hogy bármit mondunk azt támadásnak veszi és ha észérvekkel próbáljuk meggyőzni arra nem is reagál, csak elkezd teljesen másról beszélni.

Én tényleg hajlandó lennék mindent megpróbálni, hátha segít valami, de kifogytam az ötletekből. Próbáltunk vele beszélni, volt hogy hónapokig nem kerestük, volt, hogy normális keretek között próbáltunk a kedvében járni, de semmi. Mindig talál okot az újabb veszekedésre. Ezért érdekelne, hogy volt-e már valaki hasonló helyzetben? Hátha tudok ötletet meríteni, hogy mit lehetne még tenni. Bocsánat, hogy hosszú voltam, csak próbáltam nagy vonalakban ismertetni a helyzetet. :) Előre köszönöm a segítséget!