Mi tévők legyünk ebben a helyzetben?

Sziasztok!

Ma reggel elszakadt a cérna, besokalltam anyósom miatt.

Erélyesen fellépve megmondtam neki a véleményemet.

A kiváltó ok az volt, hogy reggelire csináltam salátát, anyósom pedig elkezdett veszekedni, hogy miért ilyen vackokat etetek a férjemmel, ahelyett, hogy rendes ennnivalót csinálnék…

És elkezdte részletezni, hogy ő milyen pedáns, rendes asszony volt, mindig ellátta a családját, volt normális étel, ő milyen értelmes, okos nő, szeretnivaló asszony… Hogy ilyen asszony „hét faluban” sem akad, mint ő, aki ilyen tökéletes. Örülhetnénk neki, hogy ő ilyen emberséges. És hogy ő milyen „bolond” rokonokkal van körülvéve, hogy a gyerekei sem foglalkoznak vele, ő megérdemelné a megbecsülést. Meg hogy ő a buszmegállóban várta a kollégiumból a gyereket, (az a gyerek pedig elmondta, hogy haza sem kívánt jönni), hogy ő ennél páratlanabb anya hol lehetne, akkor el kéne őt rontani (ez persze erős túlzás, sőt, mondhatni hazugság) De hát csak azok lusta, semmirevaló asszonyok érdemelnek megbecsülést, szerető gyerekeket, családot a mai világban, akik elhagyják a gyereküket, és megcsalják a férjüket.

Bemérgesedtem, kiadtam magamból a dühömet: megmondtam neki, hogy fejezze be az önfényezést, az önző, elviselhetetlen természetét, nyers, pórias, beteges viselkedést. Felhívtam a figyelmét, hogy gondolkodjon el arról, hogy ő ugyan kinek okozott örömet, azaz inkább azon, hogy hány embernek okozott keserűséget. Akárhogy kritizál, én mindig próbáltam kedveskedni neki, kiszolgálni annyira, amennyire lehet. Nézzen körül, hogy hány tőle sokkal különb anyós van, akinek csapnivaló a menye… Viszonyítson értelmes emberekhez… Ha olyan rendes lenne, sosem fényezné ennyire magát.

És hogy ez a mi házunk, mi dolgoztunk meg érte, neki egy téglája sincs benne, tőle akár az utcán is lakhattunk volna, és mindhárom gyerekét inkább tönkretette, mint törődött volna vele… Inkább csak provokált, kritizált és tette nehezebbé az életünket.

Egyelőre itt tartunk. Most csend van, anyósom kiment a garázsba, nem akar bejönni.

Sziasztok!

Bocsánat azért, hogy csak most jelentkezem, sok-sok esemény történt, egészen kis idő alatt.

Anyósom egy napot töltött a garázsban, aludni jött csak be.

Hozzám egy szót sem szólt, látványosan kikerült… Ha mondanivalója volt, a férjemmel közölte.

(Természetesen ebédelni leült, azaz bevitte a szobájába, én meg voltam „gonosz”, hogy adtam is neki enni…)

Másnap beszéltem az egyik sógornőmmel (anyósom lánya), hogy megpróbál beszélni anyósommal, hogy költözzön hozzá, úgyis egyedül lakik.

Meg is beszéltük, hogy másnap eljön beszélni az anyjával.

Jött is, megállt a kapuban. Be akartam épp engedni, mikor anyósom kijött utánam, kikapta a kezemből a kulcsot, és üvöltözni kezdett, h ez a k***a (saját lánya, aki sosem volt könnyűvérű) mit keres itt, takarodjon innen, míg szépen mondja neki, ebbe a házba a lábát úgy merje betenni, hogy eltöri mind a kettőt!!! (szólni sem tudtunk, én teljesen ledöbbentem, a sógornőm pedig remegett a kapuban). Miután senki sem mozdult, anyósom felfogott néhány apróbb kavicsot és azt dobálta a sógornőmhöz, ekkor rohant ki a férjem…

Ezután személyesen beszéltem a másik sógornőmmel, hogy tarthatatlan ez a helyzet, találjunk valami megoldást.

Teljesen elhűlt az előző napi eseményeken, s bár ő sem áll szóba anyósommal, mondta, hogy értünk tesz vmit az ügy érdekében.

Jó kapcsolatai vannak a polgármesteri hivatalban, (anyósom is onnan jött nyugdíjba, segéd volt) sikerült elintéznie, hogy anyósom kapjon egy kis lakást, aminek a bérleti díját levonják majd a nyugdíjából.

A másik nagy feladat még hátra volt: ezt közölni anyósommal…

Sógornőm jött, anyósom őt nem merte elzavarni (erélyesebb nő, mint a lánya). De azért néhány rosszindulatú megjegyzést tett rá…

Közösen leültünk, és sógornőm elmondta neki, mi a helyzet: ahogy, hogy mindenki normálisan tudjon élni, változtatáskora van szükség, s ahhoz, hogy anyósom egy másik helyre költözzön, s ez a hely ez az önkormányzati lakás, alacsony bérleti dijért… Akár most azonnal…

Anyósom teljesen felháborodott, hogy ő innen nem megy sehova, pláne szolgálati lakásba! Ő ugyan egy forint lakbért nem fizet a cseppnyi nyugdíjából! Meg hogy hogy gondoltuk ezt, annak idején 3 generáció is apástul-anyástul-unokástul egy fedél alatt lakott, mégsem volt semmi gond! Meg hol van belőlünk a jó érzés, a törődés, a tisztelet?? Na meg biztosan az én ötletem volt, h minél hamarabb megszabaduljak tőle – ahogy anyósom fogalmazott

Na sógornőmnél itt elszakadt a cérna; mondta a férjemnek, hogy adjon két zsákot, szedjük össze anyósom holmiját. Férjem meg mondta, hogy nincs (megijedtem, hogy mégsem akarja, hogy az anyja elmenjen)

Sógornőm mondta, nem baj, ágyneműhuzat is jó lesz… Ketten bele is szedtük anyósom dolgait, férjem addig csitította őt, legalábbis próbálta (hát minden büdös k***k, r***cok, nem is részletezem)

Gyorsan összekapkodtuk a legfontosabbakat, anyósomat pedig kértük, üljön be a kocsiba, indulnak az új lakásba.

Ő még utoljára kiadta a dühét: hogy ő 70 példamutató évet hagyhat a háta mögött, jó gyermek, példás feleség, tökéletes anya, szerető anyós volt mindig is, és egy ilyen „csürhe család” sosem becsülte őt meg; még mi merjük őt kritikával illetni, hol vagyunk mi őhozzá, a sáros lába nyomába sem léphetünk… (Erre sógornőm azt mondta neki, nem is lépünk, még összeszedünk vmilyen baktériumot)

Erre még jobban bemérgesedett anyósom, azzal búcsúzott el, hogy verjen meg bennünket a jó Isten, különösen a férjem, meg engem, „büdös piperkőc úrinőt”…

Aztán sógornőm megragadta anyósom karját, beültek a kocsiba, és elhajtottak…